Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„Templomot emelni..." - Sas Ede: Petőfi háza
Sas Ede PETŐFI HÁZA Petőfi háziúr? Mit kell hallanom? Házat vett magának a Bajza úton? - kérdi tréfás versében kedves humorú poétánk, Szávay Gyula. Valóban megkapó az ellentét, hogy halála után fényes hajlékot rendezzenek be a sorsharag költőjének. Kevesen vannak a világirodalomban, akiknél nagyobb volna a különbség életük folyása és az apoteózis közt, amiben kimúlásuk után részesülnek. Ha a weimari herceg barátjának, az istenek kedvencének bútorai, apróbb egyet-mással, pompás múzeumba kerülnek, ez nem oly szédítő átmenet; de ugyancsak különösen fest a kiskőrösi viskó rozzant ágya ama díszes csarnokban, amibe az utókor kegyelete, Petőfi életének egyéb emlékeivel, költöztette. S ez annál beszédesebben tünteti fel az utat, amit a nagy szellem a legalacsonyabb porból megtett a halhatatlanságba. A költő e házát tegnap adta át a nyilvánosságnak a Petőfi Társaság. Szerencsés ötlet volt a ház kiválasztása. Feszty Árpád és Jókai házát rendezték be, ahol valamikor a mi nagy, kék szemű mesemondónk álmodozott, aki életében és műveiben szintén nagy Petőfi-kultuszt csinált. A csinos, majolikával kirakott falú belépőn áthaladva, elénk tárul Feszty Árpád egykori óriás műterme, körülfutó fa- ragványos karzataival, rengeteg méretű kandallójával, s a roppant terem falai körül, üveges szekrényekben a legszebb rendben s mégis oly tarka változatosságban találjuk összehordva a szabadság és szerelem költője életének dokumentumait. Siessünk először a terem egyik fülkéjéhez, amely a betlehemi jászol szegénységére emlékeztet. Petrovics Istvánnak, a jó kiskőrösi mészárosnak szobája az, amelyben halhatatlan fia a nagyvilágot megpillantotta. Minden úgy áll a szobában, ahogy a valóságban. Ott az egyszerű ágy, szekrény, faláda, az íróasztal az ablak mellett, a falon néhány fametszet: az otthon, ahonnan a Talpra magyar költője világgá röppent. S pillantásunk most egyszerre a terem közepére száll, ahol Petőfi dicsőségének egyik legérdekesebb szimbólumát látjuk: az eredeti sajtógépet, amelyen a Nemzeti dalt a nagy március idusán kinyomtatták. De tartsunk sort. Nézzük először Petőfi műveinek teljes princeps kiadásait, amelyek gondosan és hiánytalanul össze vannak gyűjtve. Legrégibb közöttük 1843-ban kelt; a Koros hölgy az, amely a Külföldi Regénytárban megjelent Hartleben Konrád sajátja gyanánt; a legutolsó pedig Petőfi összegyűjtött költeményei két kötetben, amelyek az 1848. év dátumát viselik, és amelyek Emich Gusztáv kiadásában kerültek sajtó alá. Érdekes írásokat találunk ott a költő életéből: szerződését Emich Gusztávval, amely kis háztartásának alapját megvetette; a Tigris és hiéna drámájának eredeti kéziratát: amely 1908-ig ismeretlen volt; akkor fedezte fel és mutatta be a Petőfi Társaságban Kéry Gyula, a Petőfi-relikviák fáradhatatlan kutatója és gyűjtője. Rendkívül becses Petőfi műveinek 1852-ben megjelent és akkor elkobzott kiadásának egyetlen megmaradt példánya, amelyet Emich Gusztáv mentett meg a cenzúra megsemmisítő haragjától; dugva őrizte és most a Petőfi-múzeumnak ajándékozta. Hogy Petőfi milyen buzgó tanulója volt a külföldi nyelveknek, ezt tudjuk; ezt bizonyítja az az angol-német és német-latin szótár is, amelyek közül az utóbbi a költő e saját kezű felírását viseli: Requirálta Szászsebesben 1849. Petőfi Sándor. 19
