Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„Ha nem volna, fel kellene találni" - E. Csorba Csilla: Emlékképek - Múzeumi köszöntő Berekméri Zoltán (1923-1988) fotóművészre emlékezve
tudással kell felélesíteni, hogy plasztikussá váljék. A szemlélő szellemi, tehát aktív közreműködését igényli. E nélkül a fotográfiai felvétel jelenvalósága nem valósulhat meg, minden olyan kísérlet, mely arra irányul, hogy a múltat a jelenbe idézze és élettel töltse meg, csődöt mond. Másrészt viszont saját közreműködése a szemlélőt önnön múltjába veti vissza." E múltba történő időutazás Berekméri felvételeivel a körül a kérdés körül is forog, vajon mi a Múzeum. Azonos-e a Thomas Struth német fényképész által összeállított fotósorozattal, ahol mozdulatlan ünnepélyesség, sivár terek, a képfelületek csillogása, a képkeretek geometriája, az ajtók csontvázszerűsége jellemző, ahol a csend és elidegenedettség uralkodik? Vajon valóban Paul Valérynak volt-e igaza, aki szerint a múzeumok a műalkotások temetői, ahol azok értelmüket vesztik, külső és egymás közötti kapcsolataiktól megfosztódnak? Ahol a kripták szorongató áhítata veszi körül őket, ahol a gyereket halk beszédre intik, mint a templomban, sokkal halkabbra, mint az életben? A benne élőknek, dolgozóknak a múzeumépület természetesen sokkal több: a múzeum személyes szellemi találkozások, várakozások, barátságok, élmények, ismeretek és ismerkedések, feszültséggel teli vibrálás és az állandóság színterei, ahol az idő múlását a fotós Emlék (1958) című képéhez hasonlóan a muzeológus állapotleírással, katalogizálással dokumentálja. Berekméri az apró részletek művészi komponálásának, az anyag, a textúra, a felület fénnyel modellált fekete-fehér valóságának, a sűrítés és a kontrasztok helyes aránya megtalálásának művésze. Különösen sokoldalúan, nagy beleérzéssel ábrázolta a magányt, a reménnyel teli várakozást és az elmaradt találkozásokat. Üresen álló padok, magányos fák, üres hinták, pádon gubbasztó magányos férfi mellett e témakörbe sorolható a Randevú az esőben (1958) című lírai felvétele, amely az alkony sejtelmességét a fekete és szürke tónus átmenete segítségével rá veti ti a sziluettszerű várakozó férfi elrévedő alakjára is. Amikor már nincs hol laknia, a múzeum válik otthonává. A múzeum Berekmérinek a tapintható tárgyak birodalma, ahol egy tárgy térbeliségének érzékeltetése éppoly magas szintű megoldandó feladat számára, mint a kiállításokhoz használt síkszerű, geometriai alakzatok, konstruktív kompozíciók játékának, a különböző anyagok térben, fénnyel szembeni ütköztetésének megörökítése (Spontán diagonál, 1959, Párhuzamok és ívek, 1986). Az 1972-ben készült Önarcképe, amely A fekete zongora, a L'art című alkotásai mellett a magyar fotóművészet kiemelten fontos alkotása, bizonyítja énjének kettéhasadtságát: a múzeum épületének ívei, horizontális és vertikális vonalerdője, tükreinek csillogása környezetében a lassan arctalanná váló fényképész az egyetlen biztos pontra, a Rolleiflex gépére és a művészetét lehetővé tevő biztos kézmozdulatra koncentrál. A fotólaborban megélt hajnalok és reggelek emlékét két felvéÖmrckép (1972) 108
