Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„Ha nem volna, fel kellene találni" - E. Csorba Csilla: Emlékképek - Múzeumi köszöntő Berekméri Zoltán (1923-1988) fotóművészre emlékezve
tele is megőrizte. A ház (a múzeumépület) az otthonosság, a munka, a művészet biztonságát nyújtja számára a napfény beszűrődő melegségével, s egyben a szűkre tárt homályos ablakain át kirekeszti az ébredő város, a külvilág tovasiető tömegének minden problémáját (Pillantás az utcánkra, 1958 és a Jó reggelt, napsütés, 1958). A Petőfi Irodalmi Múzeumban eltöltött húszévnyi alkotóperiódus után elhatalmasodó betegségére tekintettel 1978-ban nyugdíjazzák. Bár a pomázi Rehabilitációs Otthon válik állandó lakhelyévé, munkakedve nem törik meg, sőt mintha fokozódna. Képeit igazi műgonddal, Flesch Bálint buzdítása mellett továbbra is a múzeumban nagyítja, több tucatot mindegyikből, pontosan feljegyezve minden részletet: idő, papír, vegyszer stb. Visszatér kedvenc színtereihez és témáihoz: a csillogó hófelületeken árnyékot vető gally, a jeges, deres felületek grafikus szépsége, világító fehér hómezőn titokzatos szürke foltok, mély érzelmi, hangulati megnyilvánulásokat sugárzó egyszerű mozzanatok. Életművében kevés az olyan képegyüttes, mint a világ fotóművészetének legjobbjaihoz mérhető felvételei az 1980-as évekből a pomázi otthon ápoltjairól, ágyszomszédjairól, a társadalom perifériájára szorult elesett emberekről. Életének egyetlen önálló kiállítása 1985-ben nyílt az Ernst Múzeumban. Képeit, nagyításait, fontos levelezését, gépeit továbbra is a múzeum fotós barátainak felügyelete mellett a Károlyi-palotában tartja. 1988-ban halt meg Pomázon. 1949-ben Avramescu román fotóművész írja Berekmérinek: „Van a mi küszködéseinkben valami hősiesség. Óriási hátránnyal indulunk a (...) más országok fotósaival szemben, akiknek mindenük megvan. De ez nem baj. A nehézségek megerősítik az embert." Berekméri a múzeumban hagyott, általa gondosan összekötözött műtárgy-reprodukciói tetején talán nem véletlenül három József Attila-versmásola- tot helyezett el: az „íme, hát megleltem hazámat", az „E világon ha ütsz tanyát hétszer szüljön meg az anyád" és a „De szeretnék gazdag lenni" kezdetűeket. Egy rejtőzködő fotóművész, aki gépével az élet derűs oldalát, a fények és az árnyékok modellálta, nap beragyogta részét fényképezte, a költő soraival nyomatékosította a benne feszülő érzelmi reakciókat, drámai feszültséget. A Petőfi Irodalmi Múzeum történetéhez hozzátartozik minden egyes személy, minden elért művészi, szakmai eredmény, tudományos siker, epizódok és kiteljesedett magánmítoszok, vakvágányok és hősies küzdelmek, az egész történetből táplálkozó emlékek sora, a múlt és a jelen egymásutánja, s a múltra épülő jövő reménye. A közeljövő feladata Berekméri Zoltán múzeumi fotós-fotóművész retrospektív kiállításának megrendezése.* * Elhangzott Botka Ferenc 70. születésnapjának tiszteletére 109