Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

John Lukacs: 1849: Az európai forradalmak kora lezárult

Másrészről talán még figyelemreméltóbb az a körülmény, hogy a forradalmi erők kisebbségben voltak, pedig ugyanakkor a történelmi események és az egész társadalmak szerkezete már változóban volt.

Itt mennyiségi és minőségi problémával nézünk szembe.

Mennyiségileg: a népségek nagy része óvatos vagy érdektelen, gyakorlatilag néha, szellemileg itt-ott résztvevő (nem úgy például, mint ahogy itt, éppen ezen a helyen megtörtént: az 1956-os magyar forradalomban). Ez persze 1848 körül népenként változik. A 48-at megelőző 1846-os krakkói forradalom az egyik véglet, amikor a lengyel parasztság nagy része ellenségesen fordul a felkelő „uracsokkal” szembe; a másik véglet a pesti (ámbár nem budai) lakosság jó része éppen 1848. március 15- én; vagy az 1848 júniusában kitörő második párizsi forradalom, a munkásnegyedek erős részvételével (de az utóbbi már osztályharc és el is bukik, résztvevőinek nagy része pedig egy évvel később III. Napóleonra szavaz). Természetesen minden nagy történelmi esemény, minden nagy forradalom kisebbségek munkája. De vegyük figyelembe, hogy - mint ahogy ez Párizsban, Bécsben, vagy Berlinben, vagy máshol Nyugat-Európában (és főleg a forradalomtól megkímélt Angliában) már 1848 nyarán mutatkozik - a társadalmak már eléggé „elpolgárosodnak”, olyan mértékben, hogy a forradalmi felfordulásoktól és főleg ezeknek folytatásától többen és többen, sőt, a nagyobb tömegek is, már ódzkodnak. (S most hadd utaljak utoljára Tocqueville-re, aki már az 1830-as években megírta, hogy a nagy forradalmak kora lezárulóban van: mert valójában a demokratikus társadalmak nem reszkíroznak. A növekvő közép- osztály nem reszkíroz. De a munkásosztály jó része sem. És ez a hajlam nem teljesen azonos azzal, amit a romantikusok és forradalmárok hittek: a burzsoá gyávaság.)

Minőségileg: hiába láttak és várták költők, írók, reformerek, fiatalok és értelmiségiek jóval 1848 előtt az utolsó, jövendő fejezetet: a Felvilágosodás befejezését, egy valláshoz hasonló hittel. Nem látták, hogy 1848 egyáltalán nem teljesíti be azt, ami 1789-ben elkezdődött; és hogy egész nemzetek felszabadítása illúzió; nem következik be. S így talán látható - habár beismerem, hogy egyben vitatható -, hogy éppen eszméik felületességei következtében 1848 az 1789 eszmei'hatásának hanyatlását, itt-ott végét jelentette.

Mindezt persze nagy és komoly írók, gondolkodók majd minden európai országban látták - egyes legtisztább példái az ilyen komor felocsúdásnak éppen Magyarországon láthatók: Eötvös, Kemény Zsigmond stb. -; ők nem lettek megalkuvók az önkényuralom elnyomása alatt, hanem valódi hazafiak, egyben konzervatív szabadelvűek, s konzervativizmusuk nem valódi helyzeti alkalmazkodást, hanem emberismeretük lényegét képviseli.

S itt megint kettőségekre - s egyben új fejleményekre - kívánok utalni.

Egyik közülük eléggé ismeretes. A forradalmak elbuktak, de legkésőbb húsz év múlva az ún. „régi rendszerek” kénytelen-kelletlen elfogadják az 1848-as reformok és a forradalmárok alkotmányos és politikai követeléseinek jó részét, sőt, itt-ott annál

228