Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
John Lukacs: 1849: Az európai forradalmak kora lezárult
többet is. Ennek persze eklatáns példája az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés, de mutatis mutandis ugyanez megtörténik Olaszországban, Ausztriában, Eszaknyugat- Európában, sőt, az 1848-ban nem érintett Anglián és Oroszországon belül is: 1870- ben már (Oroszországon és Törökországon kívül) nem létezik monarchikus abszolutizmus egész Európában; az államok szerkezete és a társadalmak összetétele megváltozik (1870 előtt még Franciaországban is, ahol III. Napóleon uralma utolsó éveiben messzemenő liberális engedményeket tesz). A megmaradt arisztokraták kénytelenek a középosztályokkal együttműködni, sőt a hatalomban - az utóbbi javára - osztozkodni. Húsz évvel 1848 után mindenütt a szabadelvű ún. burzsoá eszmék uralkodnak, de ha az európai szabadelvűség történetét nagyító alá vesszük, akkor azt is láthatjuk, hogy lényegében az 1848-as forradalmárok és világmegváltók szabadelvű világnézete úgyszintén, mint az akkori forradalmak társadalmi összetétele valójában középosztályi volt. A második kettősség - illetve az új fejlemény - világtörténelmileg még fontosabb. Míg 1848-49-ben bezárul a demokratikus forradalmak kora, ezt felváltja az újkor utolsó nagy szakasza, amely 1849-től 1945-ig tart. A forradalmak kora után a háborúk kora következik. Ez már 1854-ben kezdődik, egy azt követő háborús szériával, amely Németország és Olaszország egyesítéséhez vezet. Alig vitatható, hogy Európa XIX. századbeli történelmének legnagyobb eseménye nem a forradalmak vagy osztályharcok, hanem Németország egyesítése volt. Mit jelent az, hogy legnagyobb? A „legnagyobb” jelző itt nem mint metafora értendő, hanem úgy, miszerint a történelmi események mérete azok következményeiből látható. Végeredményben a nagy német egység következménye volt (a Bismarck által elkerülendő) az európai hatalmi egyensúly végzetes elferdülése és a XX. század két világháborúja. Tehát: az ún. osztályok küzdelmeit majd 100 évig felváltják, illetve követik az államok küzdelmei. De itt a kettősség, illetve különbség: az államok már nem ugyanazok, mint 1848-ban voltak. Tehát itt sem győzött - pontosabban itt sem volt maradandó - a régi rend. Ismeretes, hogy ezt a fiatal Bismarck már 1848-ban látta. De az ő állítólagos és híres mondásának, hogy Németországot nem a frankfurti országgyűlésen karattyoló professzorok, hanem „vér és vas” fogja majd egyesíteni, lényege nem csak az, hogy ehhez harcok kellenek, nem pedig valami parlamentarizmus. Ez a - különben nagy és karakterében konzervatív - államférfi látta, hogy az államok kereteit lassanként egész nemzetek fogják feltölteni. Sokan mindmáig szembeállítják Bismarck államférfiúi - tehát külpolitikai - géniuszát az ő belpolitikai ma- radiságával. Ebben van valami valóság, de lényegileg nem elég. Bismarck zseniális - és minden skrupulus nélül -, már a német nacionalizmusra épít: a német népek hangulatát mozgósítja a 60-as években céljai számára. (S e tekintetben ügyesebb - és a szó tágabb értelmében - demokratikusabb, mint ellenfele III. Napóleon, aki ugyanakkor a liberalizmus felé nyit, de a francia nép tömegét mozgósítani és maga mögé állítani már nemigen tudja.) 229
