Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Lakis Proguidis: 1848 után. A közép-európai nagyregény gyökerei

„Meghalunk Magyarországért és Európáért”- mondta a hírügynökség igazgatója 1956-ban. „Ha az osztrák birodalom nem létezne már hosszú idő óta, akkor fel kellene találni, Európa és az egész emberiség érdekében” - írta Frantiáek Palacky 1848-ban. 1848-1956: a második évszám beteljesíti Palacky jóslatát; az első pedig - minden azóta bekövetkezett bonyodalom, fordulat és változás ellenére - őrzi a közép-európai identitás jelentését, egy olyan identitásét, amely a mindenkit egyformán fenyegető veszély közelségére épül.

De hogy lehet megszólítani a többieket, hogy lehet megértetni velük a veszélyt, amelynek Közép-Európa kis országai voltak kitéve? Természetesen a művészet útján. A regény segítségével, hogy a szívemhez legközelebb álló műfajnál maradjak. Nyugaton már hosszú idő óta mindenki tudott mindent a Moszkvából irányított kommunista rezsimekről, mégis a hetvenes évek elejéig kellett várni, hogy elolvassuk Szolzsenyicin regényét, az Iván Gyenyiszovics egy napját, és felébredjünk a hipnózisból. Arról volna szó, hogy ott, Európának azon a központi részén, amelynek történelmi sajátosságait épp az imént vázoltuk fel, nem voltak olyan művek, amelyek egy nyugateurópai ember szellemét megmozgatták volna? Szó sincs róla! Sőt, azt kell mondanom, hogy az ilyen művek, melyek esztétikai szempontból sokszor jóval értékesebbek Szolzsenyicin regényénél, már jóval korábban is léteztek. Dehát akkor hol vannak? És ha egy részük máig fennmaradt, és továbbra is olvassák őket, mennyiben tartoznak egy nagyobb egységhez, és milyen értelemben alkotják egy sajátos esztétikai univerzum részét, mint Tolsztoj az orosz, Dos Passos az amerikai, Carlos Fuentes a latin-amerikai regényét? Értjük-e vajon, milyen szoros szálakkal kötődnek egymáshoz HaSek és Canetti, Kafka (a regényíró és nem a Milenához írt levelek szerzője) és Konwicki, Gombrowicz és Musil, KiS és Broch, Kundera és Andric, Capek és Kosztolányi, Hrabal és Déry? Szülővárosaik? Travnik, Rusze, Szabadka, Klagenfurt, Budapest, Bécs, Brno, Prága, Maloszyce, Wilno. Ha a térképen szeretnénk elhelyezni őket, a Duna folyásirányát kell követnünk, vagy Budapest magasságában elhagyni a folyót, és letérni dél vagy észak felé.

Milan Kundera cikke legalább tíz évvel a Szolzsenyicin-regény okozta sokk után született. A szerző azonban nem áltatta magát azzal, hogy létrejöhet a szerencsés találkozás Közép-Európa és a kontinens másik része között. A párbeszéd, amely nem jött létre a kellő időben, mondjuk a legkreatívabb korszakokban, vagyis a harmincas és a hatvanas években, utólag már aligha valósulhatott meg, s főleg nem egyetlen regényíró közvetítésével. Ne felejtsük el, hogy Szolzsenyicin mindenekelőtt azért juthatott el egy jelentős nyugati olvasóközönséghez, mert e közönség korábban már megismerte a nagy orosz regény alapvető esztétikai sajátosságait. Az olvasók szellemileg felkészülten várták az újonnan érkezőt, ezzel szemben a közép-európai regényírók gyökereiktől, kérdéseiktől, történelmi és kulturális közegüktől megfosztva érkeztek Nyugatra. E szempontból mindegyik csak a maga sajátos egzotikus légkörében létezett. S ha időnként

220