Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Lakis Proguidis: 1848 után. A közép-európai nagyregény gyökerei

odafigyeltek egy-egy íróra, az érdeklődést általában nem a művek értéke, sokkal inkább a politikai helyzet, az író és a hazájában uralmon lévő rendszer összeütközése váltotta ki. Azt hiszem, nehéz volna találóbban leírni azt az elszigeteltséget, amelyet a közép-európai regényíróknak vállalniuk kell (és ha valaki ismeri a műveket és az embereket, tudja, hogy sorsuk vonatkoztatható a kultúra egészére), mint Danilo KiS mondataival, melyek 1980-ban hangzottak el Párizsban, a La Quinzaine littéraire-nek adott interjúban: „Mindaz, ami itt történik, a kultúrában, a politikában, az irodalomban, az én világom, vagy legalábbis annak része, sőt, az én saját kultúrám. Ismerem a francia kultúra összes nagy nevét. Velük élek, megszólítom őket, válaszolnak nekem. De ők nem élnek velem. Ha együtt vagyunk, lehetetlen bármire utalni, ami az én kultúrámhoz, annak nagy témáihoz tartozik. Az ő témáik az enyémek is, az én témáim viszont sohasem az övék.”

Kundera 1983-as cikkében sokkal többet mond ennél az egyszerű panasznál, mint ahogy maga Ki§ is, más nyilatkozataiban. Kundera azt hangsúlyozza, hogy egy olyan időszakban, amikor a gondolkodás - főleg Nyugaton - a társadalmipolitikai diskurzusok csapdájába esett, amikor minden átpolitizálódott, amikor semmi nem emelkedik túl a két szuperhatalom konfliktusa által behatárolt horizonton, a közép-európai kultúrának semmi esélye arra, hogy megismerjék és valódi értéke szerint ítéljék meg. Tegyük még hozzá, hogy Kundera előérzete szerint Európában a kultúrát mint a civilizáció fokmérőjét, mint hierarchizált értékrendszert hamarosan és igen rövid idő alatt a tömegkultúra fogja felváltani, a turisztizált, demokratizált, egyetemes emberi jogosított kultúra, egy olyan kultúra, amelyben minden egyenlő és semmi nem különb semminél. Ilyen körülmények között Európa hogyan is értené meg egy más kultúra megkülönböztető jegyeit? A kontinens mint kulturális egység az összeomlás szélén állt. Arra készült, hogy hatalmas „gazdasági tengellyé” lényegüljön át. Túl késő volt már ahhoz, hogy megismerje másik felét és felismerje benne önmagát.

Vizsgáljuk most meg újra az eredeti kérdést, de más szemszögből: ahelyett, hogy azon gondolkoznánk, beszélhetünk-e egy „1848 utáni” korszakról, s ha igen, mit is jelent ez valójában, tegyünk fel inkább egy új kérdést: elképzelhető-e egy olyan világ, amelyben 1848 értelmét vesztette? Hiszen ha van egy pusztán kronológiai „után”, amelyben az egymást követő események olyan összefüggő szemantikai láncot alkotnak, amelynek utolsó láncszeme szorosan kapcsolódik a kiindulóponthoz, van egy másfajta „után” is: ami azután következik, hogy a lánc megszakadt; ami azután jön, hogy a kör bezárult; ami már kezdetekor távol esik mindattól, ami így, vagy úgy a kiinduló helyzetből következhetnék.

Azt hiszem, ma valamennyien ebben a második „után”-ban élünk, vagyis egy olyan időszakban, amelynek kezdete bezárta az 1848-ban megnyitott zárójelet, s amelynek szimbolikus kiindulópontja a berlini fal leomlása volt. 1848-1989:

221