Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Kovalovszky Márta: Rendhagyó emlékművek
az Andrássy út sarkán a jugoszláv nagykövetség épülete, ahonnan Nagy Imrééket elhurcolták. Mindez eggyé olvadt, összemosódott az emberekben élő történelemmel, a megszámlálhatatlanul sok és sokféle személyes „1956” emlékével és képével. Egyéni sors és nemzeti történelem tökéletes eggyé válásának kivételes pillanata jött el 1989. június 16-ának délelőttjén, a gyászünnepség installációja ennek volt méltó és meggyőző művészi dokumentuma. „Ezen ideiglenes építményt, e lényegében egészen rövid ideig létező ravatalt mint művet, művészet közegébe tartozó alkotást érdemes megközelíteni” — írta Bachman és Rajk alkotásának első elemzője, Peternák Miklós.14 Magam is azt gondolom, hogy esendő anyagai és néhány órányi léte (16-án hajnalban készült el, délután a rendőrség már bontani kezdte) ellenére Bachman Gábor és Rajk László műve valóban emlékmű volt. Igaz, úgy tűnt el a szemünk elől, ahogyan az ilyen alkalmai installációk szoktak: lebontották,15 a feszes és átgondolt, következetesen felépített kompozíció visszaváltozott drapériává, lécekké, vasdarabokká, újra felhasználható, semmit sem jelentő anyaggá. Az emlékműnek azonban sem anyaga, sem fennállásának időtartama nem lényegi, meghatározó tulajdonsága. Annál inkább meghatározza az a követelmény, hogy személyek vagy események emlékét megörökítő építészeti-szobrászati alkotásnak kell lennie. Ennek a követelménynek a szerzőpáros mindenben eleget tett. Ez annál nehezebb lehetett számukra, mert eleve tudták, hogy a pillanatnak dolgoznak, a nyilvánvaló megsemmisülésnek. A nagyszabású kompozícióban mégsem volt nyoma az ideiglenességnek: mint minden emlékmű alkotója, ők is az örökkévalóságnak szánták művüket. E művet ma már csak a róla készült fényképfelvételek, tervrajzok, két makett és az emlékezet őrzik. De a rajtuk átsütő személyesség, művészi hitel és morális erő ércnél maradandóbb emléket állít 1956 mártírjainak. „Tisztában voltam vele, hogy noha az a stílus, amelyet Gáborral képviselünk, elképzelhető egy temetési szertartáson - mégis elég vad dolog lenne...”16 Amikor három évvel korábban 1986-ban megnyílt négy, dekon- struktív szellemben dolgozó művész közös kiállítása,17 már jó néhány esztendei munka állott mögöttük, műveik azonban csak elvétve voltak láthatók film- és színházi díszletekben, alkalmi dekorációkban és folyóiratokban ismertetett külföldi vagy hazai, vidéki épületek fényképein, leírásaiban. A művészeti élet hátterében maradt sokáig tevékenységük: ennek csak egyik oka lehetett némelyiküknek a demokratikus ellenzékhez fűződő kapcsolata. De ennél fontosabb oka volt az, hogy tevékenységük képzőművészet és építészet határán mozgott. Valamennyien az építészet felől jöttek és ebből következőleg elsősorban a térformálás lehetőségei, a tér kifejezési formái és e formák jelentése foglalkoztatta őket. Ugyanakkor mégsem építészet az, 14 Bachman-Rajk-Peternák, 30. 15 Rajk László szóbeli közlése szerint a rendőrség attól tartott, hogy a kiürült, magára hagyott installáció a gyászünnepség után illegális tüntetéseknek, szónoklatoknak helyszíne lehet. Ezért kezdett a szertartás lezajlása és a tömeg elvonulása után azonnal annak lebontásába. 16 Mihancsik, 188. 17 Bachman Gábor-Kovács Attila-Rajk László-Szalai Tibor kiállítása a Dorottya utcai Galériában. 186
