Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Kovalovszky Márta: Rendhagyó emlékművek
amit létrehoztak, legalább is a szó klasszikus értelmében nem: a térkompozíciók egy különös terrénumon helyezkednek el, ahol a tér és a teret alkotó formák másként viselkednek, mint egy valóságos épület tere és térformái - nincs rá jobb szó - viselkednek. A tér szakaszonként változtatja irányát, és perspektívájának vonatkoztatási pontját: a formák, mint hegyes ujjak, szokatlan mozgékonysággal „tapogatják” ki a teret és „rajzolják körül” annak határait. A határok pedig rugalmasan változnak, követve a formákon bolyongó szem és a képzelet kalandjait. Van bennük valami szürrealisztikus, mimetikus és antropomorf.18 Amikor a Történelmi Igazságtételi Bizottság Bachman Gábort és Rajk Lászlót bízta meg a gyászünnepség installációjának elkészítésével, nemcsak személyeket választott, hanem egy - addig a magyar művészeti élet felszíne alatt létező - stílust is. Bizonyára fontosak voltak a gyakorlati szempontok, személyük garanciát jelentett a szuperszonikus sebességű tervezésre, filmgyári kapcsolataik a gyors és profi kivitelezésre.19 Döntő lehetett a választásban, hogy egy kivételes nemzeti-történelmi pillanatnak méltó, kivételes keretet akartak adni. A nagy nemzeti temetések valamennyi díszlete csupa közhely, bakacsin, kandelábererdő, virágfüzér és nemzetiszín szalag, meg lobogó: csak „díszlet” volt, amelyet a szertartás után elbontanak, szétszednek, elfelejtenek.20 Most először történt valami más: emlékmű jött létre, még ha - dokumentumokon kívül - semmi sem maradt belőle. Ezt az emlékművet a „közösség”, az emberek — akik részt vettek a gyászünnepségen tapasztalatból, akik pedig nem lehettek jelen a visszaemlékezésekből értesülvén - elfogadták.21 Elfogadták és magukénak tekintették szikár ünnepélyességét, érdes heroizmusát, de szokatlan formáit is. Mi több, ugyanígy tettek azok a hivatalos intézmények és alakulóban lévő politikai szervezetek, amelyek általában a békés közhelyek és ártalmatlan konszenzusok felé igyekeznek terelni a gondolkodást és a képzeletet. Mielőtt választ adnánk arra a kérdésre, hogyan történhetett meg ez, idézzük fel 1989 másik nagy, rendhagyó emlékművét, Jovánovics Györgynek a rákoskeresztúri köztemető 301. parcellájában felállított monumentumát. 1989 áprilisában a Történelmi Igazságtételi Bizottság pályázati felhívásban így fogalmazta meg az emlékmű célját: „...emléket állítson... az 1956-os forradalom utcai harcaiban elesett, ártatlanul meggyilkoltaknak, továbbá a forradalmat követő megtorlás minden áldozatának..., legyen összhangban a hellyel, ahová felállítják... A pályázat alapján felállítandó emlékmű az első jelképe annak, hogy a politikai önrendelkezés jogától megfosztott nemzet eltemetheti végre eddigi temetetlen halottait, megadhatja a végtisztességet azoknak, akiket elsiratni nem lehetett.”22 A pályázat nyílt volt, de mintegy harminc művészt külön is felkértek a részvételre. A zsűri döntését a 18 Kovalovszky Márta, Don Giovanni. Kalandozás a magyar művészet félmúltjában,' -Enciklopédia Kiadó, 1998, 98-99. 19 Mihancsik, 188. 20 A nemzeti temetésekkel és újratemetésekkel foglakozik Peternák Miklós tanulmánya = Bachman-Rajk-Peternák, 8-17. 21 Mihancsik, 191-193. 187
