Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Porkoláb Tibor: „Üldözöttje a hatalomnak” Egy fejezet a Jókai-regényből
feltételezik. A fővariáns szerint a Jókai nevére kiállított menlevél Klapka kézjegyét viseli.69 A Szini-féle változatban azonban maga Haynau is aláírja az okiratot.70 Jókay Jolán úgy emlékszik, hogy „a Geleitscheint Rácz Endre, a tardonai pap állította ki Kovács János névre”.71 Krúdy ugyancsak egy Kovács József nevére szóló, de Jókaira illő személyleírással ellátott menlevélről tud.72 Az utóbbi verziók már szinte teljesen összemossák a büntetlenséget garantáló menlevéllel kapcsolatos adatokat a Pestre való visszautazáshoz szükséges útlevél megszerzésének körülményeivel. Ez utóbbi a miskolci pohárköszöntő alapján: „A tardonai lelkész, Rácz Endre barátom bizonyítványával állítottam be Miskolczra, mint ‘Kovács János, a ki falunkban hosszabb ideig szolgált, megy fel Pestre, szolgálatot keresni’. [...] Az a derék becsületes magyar hivatalnok, akihez beállítottam, fekete paraszt gubában, fontos talpú nagy csizmában, mikor elmondtam neki, hogy én vagyok az a Kovács János, akinek passus köllene Pestre, nagyon végig nézett rajtam, nem szólt semmit, csak megírta az útlevelet. Utazhattam vele. Természetesen a gyorskocsin a kocsis mellett ülve: mer egy ilyen gubás parasztot csak nem ültethettek be a hintóba a tensasszony mellé. Az a tens- asszony volt a feleségem.”73 A bujdosás története tehát az álneves és álruhás utazás (immár sztereotip) motívumával zárul,74 sőt a pszeudonim rejtőzködés még a főhős Pestre való visszatérése után is megmarad, hiszen a Csataképek első darabjai Sajó néven jelennek meg. Az álneves közlés persze termékeny feszültséget teremt szerző, szöveg és olvasó között: egyfelől rafináltan játszik rá a szöveg szerzői névhez való kötésének befogadói igényére, másfelől a Tardona utáni szituációban is fenntartja a fenyegetettség atmoszféráját. Amikor a magyar írók többsége - eltérő okokból ugyan, de - hallgat, sőt még a fővárost is elhagyja, Jókai egy példátlanul sikeres írói karrier első (és talán legfontosabb) lépéseit teszi meg. A siker nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy felismeri a ravatal fölött álló szónok75 szerepének kivételes jelentőségét. Ez a szerep kettős feladatot ró az íróra: egyrészt el kell siratnia a szabadságharcot (lamentatio), másrészt fel kell támasztania egy legyőzött és megalázott nemzetet (consolatio és laudatio). A már többször idézett pohárköszöntő a hazafias küldetés pátoszával deklarálja a megszólalás, az intenzív írói tevékenysége morális megalapozottságát: „Én néma betűkkel, feleségem az élő szóval ébresztgettük alvó, tetszhalott nemzetünket”.76 A „Jókai-regény” alapfunkciója e küldetésre való jogosultság (utólagos) igazolásában ismerhető fel. Jókai ugyanis csak akkor léphet fel a nemzet írójaként, ha saját élettörténete hiánytalanul beilleszthető a kollektív sorsregénybe. Csak akkor válhat a közösségi azonosságot fenntartó narratíva „főpapjává”,77 ha maga is a nagy nemzeti epopeia hőseként tisztelhető. Az esetleges (ön)legitimációs problémák megoldására tökéletesen alkalmasnak 69 Például: Jókai, 1960, 281. 70 Színi, i. m., 120. 71 Hecedüsné, i. m., 65. 72 Krúdy, 1981,401. 73 Dobrossy, i. m., 33. 74 A menlevelet is „álnév alatt szerzett útlevéllel” hozza Róza asszony. Jókai, 1972, 199. 75 Zsiomond i. m., 98. 76 Dobrossy, i. m., 33. 77 L. Szili József, Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodemsége, Bp., 1996, 89.
