Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
T. Erdélyi Ilona: Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye
ismerősi, ki egy, ki más segítséget [ad], csak épen, hogy koldus ne legyen. Víg, amint lehetett, de azért én, midőn sorsát megtudtam, elszomorodtam.”89 Későbbi monográfusa, Gyulai Pál így értékelte a költőt: „Szegény öreg csak azt tudja írni, mi szívén fekszik, ő sem tartozik a legújabb kor költői közé.”90 Visszahúzódott Fáy András is. Csak Toldy Ferenc nem változott, mint Vachott írta: „...jár-kel, értekezget, érintkezik. Ismered őt. Utóvégre is nem ő idomít, hanem ő idomodik.”91 Erdélyi ugyanakkor értékelte Toldynak az Uj Magyar Muzeum körül kifejtett tevékenységét.92 Garay Jánost, aki 1848-ban a pesti egyetem tanára volt, 1849 után eltávolították. Amikor Erdélyi, a régi barát, akinek arcképe Garay íróasztala felett függött, meglátogatta őt, szomorú találkozásra került sor: „Garay igen másodrendű hivatalt visel az egyetemi könyvtárnál. Szörnyen elgyengült. A szélütés elmúlt ugyan róla, de nyomai láthatók lelkén, mert türelmetlen, főleg vitában és igen önfelejtő. Mindamellett ír verseket.”93 Másokról sem jöttek jó hírek Fényes Elek, Vachott Sándor vidéken küzd a megélhetéssel. Jókai bujkál, és „Sajó” álnéven ír. Arany Szalontán él nehéz sorban, „mert alig van sajátja, melly- ből élhessen.”94 A legnagyobb irodalmi veszteségként Petőfi halálát élte meg Erdélyi: „Soha nagyobb költőt nem vesztett még a magyar, mint ő volt és pedig a férfiuság első éveiben.”95 Elszomorította, hogy Kuthy Lajos „Bach huszár” lett, hivatalt vállalt: „Mit, mondá ő, huszonöt magyar íróért tartani külön nemzetiséget.” Nagy Ignác a Hölgyfutárt szerkeszti. Vahot Imre sokat dolgozik, pontosabban „kompingái”. Kelmenfy Hazucha László 1850 márciusától a Pesti Napló tárcarovatát gondozza. Tóth Lőrinc pedig vegetál.96 A pesti irodalmi élet Erdélyi számára felszínes, idegen volt. Hasonlóan érzett Arany, Tompa és Lévay József is. Pesten körülnézve Erdélyi úgy látta, hogy: „Az ifjúság egy pár cottériává nőtte ki magát nehány joumál árnyékában. Hova tovább mindig életrevalóbbak az írók is. Én még a gyáva korba tartozom sok más társammal együtt. Cotteriát tesz az a nehány ifjú, ki a történetrontó [értsd: az elmúlt évek történetét meghamisitó] Szilágyi Sándorral kuktálkodik a kóficz napi irodalom körül, »Emléklapok és füzetek« körül.” Céljuk csak „megélhetni”: „Sok lárma, kevés becs.”, mint pesti tapasztalatait összegezte. Tompának „van jó hangzású neve”, ő már túljutott a „tétlen hazafias búsuláson”. „Komolyabban a tudós társaság nehány tagja írna, de ezeket sohasem számítják nálunk az élethez, hanem a halálhoz”.97 A tragédiák utáni első hónapokban az írók hallgattak, nem tudtak megszólalni. A bénító, letaglózó fájdalom múltával azonban felismerték, hogy éppen ők nem vállalhatják a „passzív rezisztenciát”, ami számukra a hallgatás lett volna. Az irodalom ekkor „szószék” (Gyulai); az irodalommal bizonyítjuk, hogy élünk (Erdélyi). Ebben a kérdésben egyformán gondolkozott Kemény, Erdélyi, Arany, Tompa, Gyulai, Lévay, Toldy és Hunfalvy, mintahogy egyek voltak abban is, 89 Uo. 90 Gyulay Pál levelezése, sajtó alá rend. Somogyi Sándor, Bp., Akadémiai, 1961,194. (A továbbiakban GYPL) 91 Vachott írja Toldyról: EJL, II, 17. 92 EJL, 11,28. 93 EJL, II, 23. 94 EJL, II, 17. (Vachott levele Erdélyinek) 95 EJL, II, 23. 96 EIL, II, 23-24. 97 EJL, 2, 23.
