Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
T. Erdélyi Ilona: Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye
zióvesztését, csalódását enyhítette az „ádvent”, a „vigília” tudata, a bizonyosság, hogy elérkezett a felkészülés ideje, amely tíz év alatt valóban beteljesítette az olaszok reményeit. A várakozás korszaka az irodalomban is megmutatkozott, főleg a történeti elemző írásokban, érthető módon elsősorban az emigránsok körében. Az 1848-as olasz forradalom hosszú távú eredménye ismert: 1859 júniusa Magentánál és Solferinónál meghozta az osztrákok felett aratott győzelmet. („Cecco Beppe - Francesco Giuseppe - győzedelmes vezérét, leghűbb szolgáját”, Radetzky marsallt jó sorsa megmentette attól, hogy megélje a vereséget: 1858 januárjában 92 éves korában meghalt.) 1860 májusában Garibaldi csapataival partra szállt Marsalában. Diadalmas útjának befejezéseként Torinóban 1861 márciusában létrejött az olasz királyság. Franciaországban, miként Magyarországon, az írók aktívan vettek részt a forradalomban: Lamartine miniszter, Victor Hugo, Eugene Sue képviselő, George Sand pedig egy forradalmi lap szerkesztője volt. A bukás után ott egy csapásra átértékelődött az irodalom messianisztikus szerepe, a történelem örök fejlődésébe vetett hit. Nagy hangsúlyt kapott viszont a gazdasági-szociális tanok elemzése. Változás történt az irodalomban is: „a szatíra és a vezeklés” ideje jött el, mint Mme Mélonio megállapította. A francia előadó Alexis Clérel de Tocqueville (1805—1859), a történetíró és Pierre-Joseph Proudhon (1809—1865), a szocialista politikus emlékezéseinek, műveinek egyes részleteit elemezve idézte fel a kortársak csalódását. Ott is eljött a „recollectio” (Kemény Zsigmond) ideje és megnőtt az érdeklődés a történettudomány iránt, következéskép megújult a diszciplína. Proudhon felismerte, állapította meg az előadó, hogy a forradalom nem alkalmas a társadalmi reformok bevezetésére, miként a szociális átalakulásra sem. Ha a februári párizsi forradalmat „moment mélancolique”-ként értékelték, minek nevezhetjük a magyart, amelyre még a „tragique” jelzővel együtt sem illik a „moment” meghatározás. Francia és olasz földön a tüntetések, a barikádok, az utcai harcok ugyanis főként Párizsra, illetve Velencére és Milánóra korlátozódtak. Ezek - ha több alkalommal is -, de csak napokig tartottak, míg Magyarországon több mint egy évig vívtak véres csatákat egymással az ellenséges seregek. Mindenütt romok, égő városok, járványok kísérték útjukat. A hazai áldozatok számát a történészek mintegy huszon- négyezerre becsülik. Franciaországban elvi, politikai síkon folyt a harc, és a ,jó életért, a jobb életért” küzdöttek a hazafiak. A Kárpát-medencében a több százados idegen elnyomó hatalom ellen mozdult meg a nép - nem először -, az ország függetlenségéért és a polgári jogokért. A magyarok az európai forradalmi hullám erejében bíztak, attól remélték, hogy kiszabadulhatnak a kétfejű sas karmai közül. Helyzetüket nehezítette, hogy a nemzeti önállóság kivívásával párhuzamosan 64
