Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Francoise Mélonio: A csüggedés ideje. Tocqueville és Proudhon a forradalom után

mágikus megérzésében, amelynek segítségével első látásra felismeri a jelöltek érdemeit és becsületességét. Számos példát tudunk közfelkiáltással megválasztott személyiségekre, akik miközben a lelkesedéstől megittasodott néppel ünnepeltették magukat, már árulásuk szálait szövögették. A választási gyűléseken a jelöltek között tíz gazemberre jó, ha egy becsületes ember jut...”27

A többség erejével szemben tehát helyet kell követelni a jognak, és az általános választójogot istenítőkkel szemben a demokráciára nevelés szükségességét kell hangoztatni. A forradalom egyszerre mutatta meg a nép nagyszerűségét és alkalmatlanságát. Úgy tűnt, két út kínálkozik a nép ilyen irányú nevelésére. 1849. december 13-án Pierre Leroux ellen írt polemizáló cikkében Proudhon azt mondja: „a februári forradalom két kérdést vetett fel, az egyik politikai, a másik gazdasági. Az első a kormányzásra és a szabadságra vonatkozik, a másik a munkára és a tőkére.”28 Tocqueville ismerte a munka és a tőke kérdésének jelentőségét: „ez a legkomolyabb téma, amit a filozófusok és az államférfiak vizsgálhatnak”, írja a Souvenirs című művében.29 De azért nem időzik hosszasan felette. Egész életműve a kormányzás kérdéseivel és a szabadság garanciáival foglalkozik. Proudhon csak megkésve ismeri fel a kormányzás kérdésének jelentőségét, és egész tehetségét a munka kérdésének szentelte. Ok ketten tehát különbözőképpen keresnek utat a pluralizmus felé: Tocqueville a decentralizáción keresztül, Proudhon a federalizmus és a kölcsönösségen alapuló társulás segítségével. Mivel egyszerre harcoltak az abszolutista reakció és a szocializmus ellen, mindkettőjüket avíttsággal vádolták. Tocqueville-t sokáig az arisztokratizmus iránti vonzalom gyanúja vette körül, mert a társulásokban vélte megtalálni a köztes testületek modern és demokratikus formáját. Proudhonra azt mondták, hogy visszasírja a régi kézművességet, mert a termelők függetlenségének formáját kereste. De mindketten örökül hagyták az utókorra a kérdést, amely a szabadság garanciáit firtatja a modern korban, és azt az óhajt, hogy az egyenlőség „legyen a szabadság természetes következménye”.30

Az 1848-as forradalom következménye tehát elsősorban a kiábrándultság. Kormányformát változtatni mit sem ér, ha nem sikerül megváltoztatni a politikai kultúrát, ami megmutatkozik a gyakorlatban és beíródik a lelkekbe. „Induláskor az ember még elveinek logikáját követi, a végén megszokásainak, szenvedélyeinek és a hatalomnak a logikája vezeti” - jegyzi meg szomorúan Tocqueville A L' Ancien Régime... jegyzeteiben. A forradalom elmúltával le kell mondania a költői illúzióról, a megosztottság nélküli társadalom ábrándjáról, és el kell utasítani azt a politikai illúziót, miszerint

27 Uo., 210.

28 Uo., 397.

29 Tocqueville, Souvenirs, i. m., 96.

30 Proudhon, L'idée generale..., i. m., 173. „Egyenlőség! Én azelőtt mindig azt hittem, hogy a Szabadság térmészetes következménye, amelynek legalább nincs szüksége sem elméletre, sem kényszerre. Ahogy mondom, azt hittem, hogy a gazdasági erők megszervezésének, a munkamegosztásnak, a versenynek, a hitelnek, a kölcsönös segítségnyújtásnak és különösen a nevelésnek kell létrehozni az Egyenlőséget. Louis Blanc mindezt megváltoztatta. Mint egy új Sganarelle, balra tette az Egyenlőséget, jobbra a Szabadságot, közéjük a Testvériséget, mint Jézus Krisztust a jó és a rossz lator közé. Többé nem vagyunk szabadok természet alkotta módon, hanem először azzá leszünk egy államcsíny által, amivé a munka tesz minket: egyenlőek; ez után leszünk majd többé-kevésbé szabadok egy kormány kedvétől függően.” r i