Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Francesco Guida: Forradalmak és forradalom utáni csalódások a XIX. és XX. századi Itáliában
Ezek az „újforradalmárok” nagyrészt a baloldali marxisták és anarchisták soraiba tartoztak. Olaszországban a kommunisták és nagyon sok szocialista a humanizmus ígéret földjeként tekintett a Szovjetunióra, bár annak néhány hibájával már tisztában voltak. A háború utolsó hónapjaiban és az azt követő néhány évben alábecsülték Sztálin és más szovjet vezetők hibáit és nem voltak hajlandók elismerni a kommunista uralom szörnyűségeit, az óriási terrort, a Katyni mészárlást. A forradalom álma, a szocialista demokrácia és a proletariátus feltételezett diktatúrájának megteremtése számukra sokkal fontosabb és meggyőzőbb volt a száműzetés áldozatainál és a velük szembenálló politikai pártoknál. A visszafogottabb baloldal hívei is (republikánusok, radikálisok, akcionalisták, katolikus demokraták stb.) a mérsékelt jobboldallal együtt egy demokrata jövőt és az ország kulturális és termelési modernizációját képzelték el. Számukra a példakép az „amerikai álom” volt. Az Egyesült Államok a beteljesedett demokráciát, a töretlen modernizációt, a gazdagságot és a szabad kultúrát jelentette. Az „út” egy részét azonban a legmérsékeltebbek és a legszélsőségesebbek együtt is meg tudták tenni, mindenekelőtt a köztársaság (ez a kérdés nagyon vitatott volt) és az alkotmány (a liberalizmus és a szocializmus keveréke) megteremtését, az agrárreformot, a közgazdasági ágazat kiterjesztését és megerősítését. A demokratikus pártok szövetsége azonban már 1946-ban feloszlott, a szocialisták és kommunisták kívül maradtak a De Gasperi kabinetből, miközben a világ két nagy tömbre oszlott az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetésével. Olaszországban a választások eredménye és a geopolitikai, földrajzi elhelyezkedés miatt a kereszténydemokraták (Democrazia Cristiana) és szövetségesei győztek, a nyugati vonalhoz való tartozás tehát eldöntött volt. Egy nagyon szilárd baloldal és egy még erősebb kommunista párt jelenléte azonban továbbra is befolyásolta az ország életét. Kulturális téren szinte diktatúra működött azon eszmék, szerzők és kiadók ellen, akik közül néhányan a baloldal és a kommunisták (Partitio Communista Italiano) szolgálatában álltak, amiért néhány esetben a Szovjetuniótól anyagi támogatást kaptak. Az értelmiségiek, a pártaktívák és a polgárok eme csoportja csalódott az olasz fejlődésben. Úgy gondolták, hogy a hatalom a nép és a haladás ellenségeinek a kezébe került. Állásfoglalásuk segített néhányszor helyes útra terelni a középpártokat, ugyanakkor befolyásolta az ország és a demokratikus rendszer polgári fejlődését, amit a kormánypártok és az ellenzéki pártok között létrejött tartós kompromisszumra alapoztak. Ugyanakkor a szélső jobboldal politikai működését korlátozták, a kommunista párt pedig nem tudott hivatalosan bejutni a parlamentbe. Ezért egyfajta korlátozott demokráciáról lehetett beszélni. A nemzetközi események, a társadalmi változások, valamint a kommunista tömbben és a Szovjetunióban folytatott önkritika51