Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Francesco Guida: Forradalmak és forradalom utáni csalódások a XIX. és XX. századi Itáliában

lyén múlott csak. Itália most nem egy hanyatló időszakot él át, inkább azt mondanám, hogy depresszióban szenved” - hangzott véleménye. Hogy az ország meg tudja védeni magát, fel kellett ébreszteni „nem a háborús, hanem a katonai szellemet” és a hazaszeretetet. Pinto békét remélt és azt hirdette, hogy „Itália nem akar erős lenni, hogy aztán nagy legyen, hanem nagy akar lenni, hogy jó tudjon lenni.” A Róma királysághoz csatolásának 25. évfordulója alkalmából rendezett 1885-ös ünnepsorozat utáni évben Pinto észrevette, hogy a szeptember 20-i dátumot (ekkor vonultak be a Pia kapun át a lövészek) tévesen választották a történelmi fordulat napjának, mivel akkor „katonai felvonulás” zajlott, nem pedig az 1870. október 2-i népszavazáshoz köthető ünnepélyes döntéshozatal. Véleménye szerint nem hangsúlyozták eléggé, hogy „az örök város” elfoglalása egy olyan eszmei harc lezárását jelentette, ami már a középkor óta évszázadokon át egészen a római köztársaság megszületéséig jelen volt, s amiben Dantétól kezdve részt vett Michelangelo, Machiavelli és Pellico, Manzoni és Guerazzi, de Garibaldi és Mazzini is. Mindazokkal egyetemben, akik átélték a Risorgimento éveit, Pinto sem szerette azt a kulturális és polgári légkört, amely az országot uralta, ki nem állhatta az „újító szellemet”, az új eszméket, azokat a „semmiből termett és felületes politizálókat, akik a holnap hőseinek adták ki magukat szinte teljesen megtagadván az elődök által felépített nemzeti egységet, amit a zűrzavarban való összetartozás tanával helyettesítettek”. Ezekben a szavakban tisztán kibontakozik annak a hazafinak az álláspontja, aki részt vett 1848-49 harcaiban, s amelyeknek köszönhetően megépült az ország. A generációt érintő csalódás ahhoz volt hasonlítható, amikor a kézműves elkészíti főművét, de azt oda kell adnia olyanoknak, akik teljesen eltérő célra fogják használni, mint amire az készült.

***

Itáliát a második Risorgimento országaként is szokták említeni. A „második” tulajdonképpen az utolsó világháború alatt kialakult ellenállási mozgalmat jelentette. Megígértem, hogy beszélni fogok azok pszichopolitikai helyzetéről, akik a háború befejeztével gyökeres változtatást akartak megvalósítani Olaszországban politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális téren. Megpróbálom néhány szóban összehasonlítani az eddig ábrázolt XIX századi gondolkodásmódot a XX. század közepén működő „újforradalmárokéval”. Ők olyan nők és férfiak voltak, akik meg voltak győződve afelől, hogy a háború politikai és katonai következménye, a náci Németország és az olasz fasizmus veresége, a Vörös Hadsereg és nyugati szövetségesek győzelme alapvető változást fog hozni az egész világ, Európa és Olaszország életében.

50