Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Wolfram Siemann: Kémek a szabadságharc ellen. Államrendőrségi elnyomás az 1848-49-es forradalom után a Habsburg Monarchiában

Az 1853-ban foglalkoztatott 314 ismert ügynököt csoportokra osztottam. Az első csoportba a régi rendek: a nemesség, az egyház és a nagybirtok képviselőit soroltam, valamint az értelmiségieket. Egyötödös részesedéssel utóbbi viszonylag gyengének tűnik. A nemesség és az egyház tagjai elenyészően csekély mértékben vannak jelen, s azok is a negatív megítélés kockázatával. A nemesek pénzügyi problémákkal küszködnek, egy milánói egyházi személyt (Anton Grubissi) viszont nagytehetségűként mutatnak be. Azt tartják róla, hogy „tudományosan képzett, kissé könnyelmű pap, aki kiváló beszédkészséggel rendelkezik és írói tevékenységből, illetve miseolvasásból él. Felhasználásával ellenőrizhetővé válik az értelmiség és a szabad művészetek osztálya, ahol a Mazzinismus legtöbb híve megtalálható.” Mert éppen az a célja az értelmiségi alkalmazásának, hogy a magához hasonlót megfigyelje, mivel valamennyi más rétegből származó könnyen gyanússá válhatna akció közben. Sok akadémiai képzettségű került pályafutása során, filozófiai tanulmányait követően parkoló pályára: magántanárként, postatitkárként, postai hivatali alkalmazottként. Mégis mindössze két professzor állt kötélnek: a természeti jog nyugdíjas egyetemi oktatója (Stefan Banno) s a történelem és a földrajz szintén szolgálaton kívüli tanára (Adalulfo Falconette, a trieszti Kereskedelmi és Hajózási Akadémiáról). Az is feltűnő, hogy mennyire kevés író volt hajlandó együttműködni a rendőrséggel, alapvetően különbözve Metternich titkos szolgálatától, amelyben domináltak. A színház, mint a találkozások börzéje szintén felkeltette a rendőrség érdeklődését, ahol is színészeket, ruhatárosokat, énekkari tagokat, súgókat és alkalmazottakat próbáltak beszervezni - a Nagyszebeni Színpadon, a lengyel Nemzeti Színházban, Itália színpadain.

A második csoportban azokat az állami alkalmazottakat gyűjtöttem össze, akik professzionálisan képzettek voltak a fogalmazásban és az írásban egyaránt. Külső tevékenységgel is álcázták magukat. Általánosan megfigyelhető az a tendencia, hogy az alacsonyabb rangúak közé tartoztak: katonák esetében alig fordultak elő tisztek, sokkal inkább altisztek, csendőrök, egyszerű rendőrök, akiknek többsége életkora, vagy rokkantsága miatt már kilépett a szolgálatból, vagy éppen más tevékenységek csábították. A jobb módú hivatalnokokat túlnyomórészt a városi igazgatásban alkalmazták. Feltűnően gyakran bukkannak fel pénzügyi alkalmazottak, amire nem rendelkezem magyarázattal. Velük ellentétben a postai hivatalnokok immár régi tradícióra támaszkodva álltak a titkos rendőrség szolgálatában, ha a levélfelbontás gyakorlatára gondolunk. A beosztott hivatalnokok esetében a hatáskörök közül a városi igazgatás, a pénzügyek és a posta emelkedett ki. Ehhez jöttek még a különböző őrszolgálatok és feladatok. Gyakran a szükség tanácsát követték, amikor felajánlkoztak a rendőrségnek, mint például a lembergi Johann Konarski is, aki a szellemes „Nihil” álnevet kapta. Róla a következő véleményt fogalmazták meg: „Középszerű képességek,

30