Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Wolfram Siemann: Kémek a szabadságharc ellen. Államrendőrségi elnyomás az 1848-49-es forradalom után a Habsburg Monarchiában

gyenge felfogás, jelentős megélhetési zavarokkal, csak korlátozottan alkalmazható, mégsem szabadna hitelesíteni. Saját felajánlkozására vették fel, sor került átvizsgálására, de elbocsátandó”. A beosztottak alkalmasak voltak a hivatalos szolgálat tagjainak szemmel tartására, valamint azon alsóbb rétegek megfigyelésére, amelyek körében kapcsolatot teremtettek. Nem volt kedvezőbb a helyzet a titkárok jelentős csoportjában sem. A gyengébb teljesítményűek a Winkelsekräter jelzőt kapták. Aktivitásukat a kávéházakra és fogadókra is kiterjesztették.

A harmadik csoport a kereskedelem és az ipar képviselőit egyesíti, akik a munkásokkal együtt a rendőrségi ügynökök egyharmadát alkotják. Sajátos körülménynek tekinthető, hogy az adott kontextusban nem munkahelyi illetőségük következtében a rendőrségtől függő községi hivatalnokokról, hanem bizonyos értelemben egymáshoz közelálló személyekről van szó, akik egyfajta képzettséggel rendelkeztek, tanult tevékenységet folytattak, és nem mutatkoztak környezetükben már a kezdetektől gyanúsnak. Az egykori Német Demokratikus Köztársaság állambiztonsága újnémet nyelvén bizonyára „informális munkatársaknak” nevezték volna őket. Eredeti foglalkozásuk alapján különösen alkalmasnak bizonyultak a vállalt feladatra, mivel gyakran érkeztek üzletfelek hozzájuk: idegenek a fogadókba, vásárlók a műhelyekbe, vagy éppen maguk az ügynökök mentek az emberekhez, mint kereskedők, kiskereskedők, illetve házalók. Ebben a közegben is gyakran kimutatható a szükség érvényesülése, mivel a beszervezett kézművesek között túlnyomó többséget képeztek a válságágazatokhoz tartozók: cipészek, szabók, takácsok, kalapgyártók és asztalosok. Az ügynökök felkeresték a segédek és a munkások szállásait, ahol forradalmi beszélgetések után szimatoltak. Az intellektuálisan gyakorlottabb kézművesek, mint például a nyomdászok, a városi polgári rétegek fogadóiba és vendéglőibe jártak. A kereskedők és a házalók kétes hírű körökbe keveredhettek, amikor csempészettel és lóspekulációval foglalkoztak. A munkások a lakosság további, pótlólagos köreihez jutottak el. Jól érzékelhetővé válik e szféra, ha pontos tevékenységük körét feltérképezzük: napszámosok, kocsisok, aranymunkások, csizmatisztítók, vasútépítő munkások.

Szólni kell a nőkről is, mivel az államrendőrség szolgálatában álló ügynökök csapatából tizenegyen közülük kerültek ki. Valamennyiüknek különös sorsuk volt. Egy magyar birtokigazgató lánya 22 éves korában a forradalommal rokonszenvezett. A hivatalos jelentés szerint: „A forradalom ideje alatt amazonként a honvédokkal együtt járta körbe Magyarországot.” Ezután egy lányokat oktató tanintézet tulajdonosa lett, majd a régi rendszer számára besúgó szolgálataival rehabilitáltatta magát. Szívesen felvették, mert azt tartották róla, hogy kellőképpen „ravasz, jó kutatói képességekkel, radikális szellemiségű emberekhez fűződő kapcsolatok”-kal rendelkezett. Mazzini ismerősi köréhez tartozó két barátnő Genovából szállította a híreket. Maga a szerelem

31