Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Lakis Proguidis: 1848 után. A közép-európai nagyregény gyökerei

Gondoljunk még egyszer arra a történelmi dilemmára, amely elől egyetlen közép-európai nép sem térhetett ki. Egyrészt a történelem folyamán mindegyiküknél megjelent az önálló állam megteremtésének igénye; ehhez pedig a legtöbbször szomszédaikkal szemben kellett meghatározniuk önazonosságukat, ami valamennyiüket meggyengítette. Másrészt viszont elkerülhetetlenül együtt kellett élniük a többi néppel, s e téren a történelemnek nem voltak értékes és biztos mintái, csak Kákánia, Berlin pángermanizmusa vagy Moszkva pánszlávizmusa.

Ezt a feloldhatatlan dilemmát nemcsak egy vagy két generáció élte át. Egymást követték az évtizedek, s velük együtt azok is, akik egy-egy adott tervet megvalósítva megpróbáltak túllépni e dilemmán, és normális életet élni a többi európai országhoz hasonlóan. A kísérlet mindig kudarccal végződött. A végén mindig ott volt a csalódás, melyet szinte még fel sem dolgoztak, s máris újabb tervet tűztek maguk elé. Ott, Közép- Európában, a remény-csalódás-remény-csalódás szédítő körforgását elég hosszú időn át nem lehetett megállítani... Franciaország „rendesen” élte át a történelmet: a nagy francia forradalom után a napóleoni háborúk, majd a Restauráció stb. Mintha minden a maga idejében történt volna. Ezzel szemben a legtöbb közép-európai országban alig negyven év alatt több forradalom, háború és restauráció ment végbe. Nem hiszem, hogy Svejk, a katona a világ bármely más táján megszülethetett volna. Közép- Európában, ahol az ismétlődő konfliktusok és az ellentétes célok egymásutánja miatt a háború önmagától működő, tébolyult mechanizmussá válik, Svejk mintegy természetes közegére talál. Franciaországban a történelem filmje a történelmi idő ritmusa szerint pereg le. Közép-Európában gyorsítva peregnek a filmkockák. Franciaországban csak egy történelmi idő van. A kis közép-európai országokban kettő. Az egyik az európai múltban gyökerezik, és benne rejlik az az erő, amely autonóm történelmi alanyokat hoz létre. A másik a távoli jövőből érkezik, abból a jövőből, amelyet FrantiSek Palacky jóslata vetített elénk, és olyan romboló erőt hordoz magában, amely eltipoija, uniformizálja az autonóm embert, és megteremti az „Egyetemes Monarchiát”. Nem számít, hogy Palacky tévedett, amikor ezt a romboló erőt Oroszországgal azonosította. Ami igazán fontos, az az, hogy jóslata vagy inkább félelmei lényegében megvalósulnak, minden szörnyűségükkel, itt, a szemünk előtt.

Közép-Európában tehát állandóan ott van e két ellentétes sors, az inga - amelyről beszéltem - a két szélsőség: egyfelől a teljesség, a biztos létezés; másfelől a semmi, a Föld felszínéről való teljes eltűnés. E két véglet, mely állandóan váltakozik egymással, folytonosan megosztja minden nép és minden egyes ember lelkét, mert legbelül valamennyien tudják, hogy a bukás, az összeomlás végül minden előrelépést, minden felszabadító törekvést megsemmisít.

E két erő folytonosan uralmon van. Az egyik - az ősi, archetípus jellegű - európai múltunkra emlékeztet. Gondoljunk a magyar újságíró kétségbeesett felhívására 1956-ban. Ez az erő hevíti a kis népek lelkét, ez változtatja őket

223