Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Lakis Proguidis: 1848 után. A közép-európai nagyregény gyökerei

autonóm történelmi alanyokká. Ez az erő egy olyan múltból ered, amelynek sohasem sikerült biztos és tartós módon jelenné válnia. Emlékezzünk a cigarettára is, amelyről Gombrowicz beszélt, s amely néhány hónap alatt az egyik hóhér kezéből a másik hóhér kezébe vándorolt. S ugyanakkor ott van a másik, ezzel ellentétes erő is, egy olyan jövő előérzetével, amelyben a vágyat, hogy az ember a történelem szerves része legyen, megtörik a még ma is működésben lévő, minden különbség felszámolására törekvő hatalmak. Azt hiszem, ez a közép-európaiak igazi drámája. Túlságosan sokáig éltek együtt egy megvalósíthatatlan álommal, s közben minden olyan gesztus, amellyel megpróbálták az álmot megragadni, pillanatok alatt katasztrófába fordult. Közép-Európában együtt élt a múlt (mint álom, idill, illúzió vagy mélységes nosztalgia) és a jövő (mint összeomlás, katasztrófa, az értékkülönbségek teljes felszámolása). Közép- Európában sok a múlt, sok a jövő és kevés, nagyon kevés a jelen.

Ebben a nagy történelmi paradoxonban rejlenek a közép-európai regényírók igazi esztétikai gyökerei. Igaz, senki nem ismerheti azt a titokzatos alkímiát, amely a történelmi valóságot jelentések sokaságát magukban hordozó műalkotásokká változtatja. De az is biztos, hogy a szikra nélkül, a történelmi mag nélkül, az őskomplexus nélkül a Canettit és Musilt, Kunderát és Gombrowitzot összekötő esztétikai egység gondolata értelmét vesztené. A művészek válaszai rendkívül újszerűek, kétértelműek és változatosak voltak. A kérdés azonban mindig ugyanaz marad: hogy lehet szembenézni azzal, hogy életük ide-oda sodródik a történelem be nem váltott ígéretei és olyan katasztrófák között, amelyek az eddigieknél is rettenetesebb katasztrófákkal fenyegetnek? A nagy középeurópai regények hátterében mindig ugyanaz az egzisztenciális tapasztalat áll: egyszerre van hajnal és szürkület, de a nap nincs sehol.

Aki nem érti, mennyire meghatározó ez a folytonos harc egy archaikus múlt és egy távoli jövő között - ahol a múlt nem a tegnapot jelenti, a jövő nem a holnapot, hanem, ismétlem, egy örökre lezárt, a történelmen kívül rekedt múltat és egy rettenetes, távoli jövőt, amelyet még nem ismerünk -, az (úgy hiszem) soha semmit nem fog megérteni a magyarokból, csehekből, szerbekből, lengyelekből, szlovénekből és a többi közép-európai népből. Ez aztán igazán nem tragédia, mondhatják erre. Végül is kitől várható el, hogy tényleg megértse a másikat, és az egésznek mi értelme van?

Csakhogy - és ez viszont már sokkal fontosabb - így nem érthetik azt a valóságot sem, amely a közép-európai írók művészetének, egészen pontosan a XX. század folyamán született regényeknek a hátterében áll. E művek ugyanis jelenleg nem arra szolgálnak, hogy megértsük a másikat, hanem sokkal inkább arra, hogy megértsük önmagunkat.

így akár azt is mondhatnám, hogy a közép-európai regény soha nem volt annyira aktuális, mint ma. A „nemzetek” kalandja kétségtelenül véget ért.

224