Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Fehér M. István: Forradalom és rendszerváltás

Monarchiában, amelynek a fönnmaradását Kemény oly nagyon a szívén viseli, Magyarországnak jelentős szerepet tulajdonít. Az sem feledhető el, hogy Kemény Mettemichet és az osztrák politikát határozottan bírálja, s alapjaiban felelősnek tartja a helyzet elmérgesedéséért. Ha nem csorbítják ősi alkotmányunkat és jogainkat, érvel számos ponton, a helyzet nem juthatott volna idáig. Ausztria európai nagyhatalmi helyzetének megőrzése fontos, de ez csak úgy lehetséges, ha a germán és a szláv befolyást egyensúlyban tartja. Miképp nem állhat fenn Magyarország Ausztria nélkül, úgy Ausztria nem állhat fenn Magyarország bizonyos fokú önállósága nélkül. (492) Ausztria csak Magyarországra támaszkodva képes ugyanis betölteni hivatását, azt, ami az európai politikában az ő voltaképpeni raison detre-je, a német és a szláv elem közti közvetítés. (519) Ha Ausztria a közvetítő a németek és szlávok között, akkor Magyarország - fogalmazhatunk e ponton így is - mintegy a közvetítő közvetítője. Magyarország ugyanis, noha keleti nép, mindig a Nyugatot képviselte és védte. Kemény rendkívül meggyőzően érvel amellett, hogy a német és a szláv népek hagyományos történeti szembenállása miatt van szükség egy közép-európai közvetítőre, s hogy a Habsburg-birodalom ezt a szerepet csak akkor töltheti be, ha egyrészt nem fordul teljesen a németek felé, másrészt nem is fordít teljesen hátat nekik, azaz ha a nyugati polgári kultúrát Kelet felé közvetíti, amit viszont eredményesen csak Magyarország segítségével tehet meg, mivelhogy a magyaroknak erre a németeknél azért van több esélyük, mert a szláv népek a magyarokkal évszázadokig békességben éltek. Itt persze Keményre az a feladat hárul, hogy a nemzetiségi problémával szembenézzen, s talán okfejtésének e pontja hagy mai szemmel nézve leginkább kielégítetlenül. A fő érv ugyanis merőben negatív, nevezetesen az, hogy a szlávok tőlünk kevésbé idegenkednek, mint a németektől, hiszen mi évszázadokig éltünk együtt velük ilyen jellegű konfliktusok nélkül.5 Ennél többet, pozitív értelemben, bizonyos elvont reménységek vagy még inkább ígéretek megfogalmazásán túl, Kemény nemigen tud mondani.6 Ugyanakkor annak a megállapításának, mely szerint Magyarország mint közvetítő megszűnése után az általa hagyott űrbe a nemzetiségek részéről nem az osztrák birodalom iránti lojalitás lép, hanem a németek gyűlölete és a szláviz- mus, a pánszláv univerzalizmus eszméje (533), ez pedig az európai erőegyensúlyt fenyegeti - e megállapításnak, a dolgokat utólag szemlélve, aligha lehet valamit is ellene vetni.

Mindkét röpiratot, úgy vélem, jelentős retorikai teljesítményként kell értékelnünk. Retorikai teljesítményen az érvelés sokoldalúságát, meggyőző erejét értem. Aktuálpolitikai jellegénél fogva mindkét írás egy adott kor, egy adott politikai tér szereplőire kíván hatni, jelen esetben elsősorban győztesre és vesztesre, éspedig olyképpen, hogy modus vivendit javasoljon a számukra. Hogy e célját elérje, a javasolt megoldást mindkettő érdekeire figyelemmel kell kidolgoznia és,

5 Nagy Lajos és Corvin korában „Magyarország, volt Európában a legnagyobb egységes állam”, de a magyar nyelvet beszélők akkor is csekély számban voltak, „hazánk régebben sem volt inkább magyar nyelvű, mint most” (494). Nemzetiségi kérdés pedig nem létezett, minthogy a konfliktusok természete nem ilyen volt - mint Kemény fogalmaz: „nálunk az elégületlenség, a fölkelés nemzetiségi színnel soha nem bírt (494. skk).

6 „És bizton föltehettek rólunk..., annyi józan értelmet bizton föltehettek...”; „Mi értjük, hogy támadtak nemzetiségi igények...”; „Mi nem kételkednénk... elismerni azon új alapokat...” (535)

21