Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Fehér M. István: Forradalom és rendszerváltás
ami csöppet sem mellékes, kellőképpen hihetővé, plauzibilissé kell tennie. Érvelésében sokoldalúnak, hajlékonynak kell mutatkoznia, s Kemény rendkívül széleskörű tényanyagra építi argumentumait. A külpolitikai tényezőket Konstantinápoly tói Londonig ismeri és figyelembe veszi. Ebből a nézőpontból tekintve kevésbé perdöntő, vajon mondjuk az Al-Dunával összefüggő, történetileg amúgy is nehezen megítélhető megjegyzések hitelt érdemlők-e, sokkal lényegesebb, hogy az oszmán birodalom összefüggésében mondottak — pl. az, hogy a nyugati behatás ellen ők sem tudnak védekezni — kellőképpen alátámasztják-e az argumentálni kívánt álláspontot, azt, hogy a haladás ellen meddő dolog védekezni. Politikai röpiratról lévén szó, ahol az okfejtés a kifejteni kívánt hatás érdekében történik, persze épp ennek az utóbbinak, a ténylegesen kifejtett hatásnak az objektív eszközökkel való mérése ütközik nehézségbe. Tudjuk, hogy az első röpirat megjelenése után röviddel az osztrákok számos eljárást szüntettek meg, s enyhítettek a terroron: hogy ebben Kemény röpiratának volt-e szerepe, nem tudom eldönteni. Mindenesetre tény, hogy az itt képviselt álláspont, miszerint Ausztriát és Magyarországot számos közös érdek kapcsolja egymáshoz, minélfogva meghatározott keretek közötti kiegyezésük: egyfelől széleskörű, de nem teljes magyar önállóság, másfelől az osztrák birodalom integritásának fenntartása, sőt erősítése - alighanem az egyik első írásos megnyilvánulása ama szellemiség kimunkálásának s érvényre jutásának, mely azután - nyilván nem függetlenül egyéb bel- és külpolitikai eseménytől, mindenekelőtt az osztrákok külpolitikai téren elszenvedett európai vereségeitől - az 1867-es kiegyezéshez vezetett s ily módon mintegy a kiegyezés közös ideológiai alapjának, eszmei alapvetésének is volna nevezhető. Mielőtt előadásom második felére rátérnénk, szeretnék még egy kérdést érinteni. Ismeretes és sokat idézett Keménynek az a megállapítása, mely szerint „az eszmék, melyek leveretnek, többnyire megbosszulják magukat azokon, kik rajtok nem az eszmék által diadalmaskodtak”. (392) Nem lesz haszontalan e mondás kontextusát szemügyre vennünk. Kemény példája Törökország. 1452, azaz Bizánc török elfoglalása után - írja Kemény - az ott halódó görög műveltség Itáliába menekül, megveti a reneszánsz s a nyugati kultúra alapjait, virágba szökken, s egyfajta vendetta traversa révén megbuktatja azt a nemzetet, mely által 300 évvel ezelőtt száműzték. (392) Törökország sem képes elzárkózni a nyugati civilizáció, a polgárosodás elől, ez pedig a török birodalom végét fogja jelenteni, vonja le a konklúziót. Tartósan nem lehet elzárkózni a haladás elől, s ha erre még Törökország sem képes, hogyan lehetnénk mi képesek - ebbe az irányba mozognak Kemény gondolatai, ezt a következtetést kívánja a haladás ellenfeleivel szembeszegezni, s gondolatmenete még akkor is meggyőző, ha fölvethető volna, hogy a bizánci görög kultúra egy jelentős részének Itáliába való 22
