Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Fehér M. István: Forradalom és rendszerváltás

zájárulni. (Kemény nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a többi európai forradalomhoz képest a magyar nem mondható egyáltalán radikálisnak; 232). Nem kevésbé szól ugyanakkor ez az argumentáció a vesztesnek is, abban az értelemben, hogy gondolja át álláspontját s tegye a vizsgálat mérlegére: vajon a végkifejlet, a létrejött helyzet valóban a kitűzött célok között szerepelt-e, s nem csupán más körülmények függvényében adódott? Kemény fő meggondolása itt az, hogy a választóvonal az ősi jogokhoz való ragaszkodás mértékében, nem pedig a monarchizmushoz való ragaszkodásban rejlett (224) - az ősi jogokhoz való ragaszkodás volt mintegy a cél, a forradalom pedig nem egyéb, mint eredetileg nem szándékolt kísérőjelenség, véletlenszerű melléktermék. Kemény találó párhuzama Anglia: vajon 9 hónap eltörli-e 900 év hagyományát? - teszi fel a jellemző kérdést. (334) Ha így volna, ha a forradalmi végkifejlet és az elszakadás nem tartoznék az eleve kitűzött célokhoz, akkor pedig nyilván lehetne alapot teremteni mindkét fél számára a holtpontról való kimozdulásra, győztes és vesztes kapcsolatának új alapokon való rendezésére.

Talán szükségtelen e helyen hangsúlyozni, hogy Keményt őszinte hazafiúi aggodalom vezérli. Hogy Magyarországnak az osztrák birodalomba való beolvasztása a vesztes forradalom után reális lehetőségként nyitva állott, de legalábbis Kemény (s talán nem pusztán egyedül ő) az ötvenes évek elején annak tekintette, nem utolsósorban abból derül ki, milyen hosszasan próbálja bizonygatni, mennyire nem érdeke ez Ausztriának, miért volna fölöttébb káros reá nézve, milyen hátrányok származnának belőle az ő számára csakúgy, mint egész Európa számára. A Monarchia fennállását nem pusztán a legyőzött szemszögéből fogadja el, de amellett érvel, hogy ez Magyarországra nézve fölöttébb szükséges ahhoz, hogy az ország a maga történeti határai között fönnálljon.4 Magyar érdek egyfelől, hogy az osztrák monarchia Európában első hatalmasság maradhasson, másfelől pedig hogy Magyarország addig a határig, míg a monarchia egységét nem veszélyezteti, fejtse ki önállóságát. (246) „Sem a monarchia imponáló egységét, sem Magyarhon különállását nem lehetett a magyarnak... föláldozni. - A kettő egyeztetése maradt az egyedül lehetséges feladat” - hangzik a konklúzió. (247)

A vesztesnek nem pusztán veresége okán kell hát a győztest elfogadnia, de saját jól felfogott érdekéből is, a győztes pedig abban a tudatban békülhet meg a legyőzöttel, hogy vereségén túlmenően elvi indokok is szólnak a kibékülés mellett - e. retorikai pozíció mintegy megteremti a dialógus feltételét. Aki a Monarchia fönnmaradását szívén viseli, annak Magyarország érdekeit is elő kell mozdítania. Bízzunk magunkban, írja, ne abban, hogy az európai konstelláció folytán délibábjainkat megvalósíthatjuk. (367) Amire itt Kemény délibábként hivatkozik, minden bizonnyal a teljes függetlenség víziója. Megalkuvó politikáról, teljes behódolásról már csak azért sem lehet szó, mert abban a

4 „Hogyan őrizhető meg a történelmi Magyarország léte? Ez a végső kérdés, melyre Kemény választ keresett. - úja Szegedy-Maszák Mihály - Mondhatná valaki, hogy akkor követte el a hibát, midőn fönn akarta tartani a Kárpátokig teijedő határok ábrándját, de tisztán történeti szempontból nem tartom egészen indokoltnak az efféle bírálatot. Kemény nem alaptalanul látta úgy, hogy a magyar többségű területek nem alkotnak összefüggő egészet, a Kárpát-medence számos része olyannyira vegyes lakosságú volt, hogy nehezen lehet eldönteni, melyik nemzetiség élt ott többségben. Ennek alapján jutott arra a következtetésre, hogy a magyarságnak a soknemzetiségű Habsburg-birodalomban kell maradnia.” Szegedy-Maszák Mihály, i. m., 323.

20