Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Kiczenko Judit: „Sötét vizek partján” Egy bibliai motívum története

növeli, hogy az első sornak a 137. zsoltárból merített allúziójához a negyedik, záró, sorban újabb zsoltáridézet társul, a 29. zsoltárból: „Az Úr szava úgy megzendül, / Hogy a szarvas idétlent szül” (Szenczi Molnár). Aranynál: „Mitől vemhét a szarvas idétlen hozza meg.”48 Arany variánsát az idézés mikéntje teszi érdekessé, a hivatkozásokat, főként a 137,-belit lényeges jellemzőitől megfosztva emeli be a strófa második sorába. E költői megoldás révén a vers utolsó részének (utolsó öt szakasz) víziója egzisztenciálisan elmélyítve válik apokaliptikussá. Míg a 29. zsoltárban az Úr szava szól, addig Aranynál a (137. zsoltárbúi) fűzfákra függesztett lantok húrjain a személytelen és eldologiasí- tott őrület artikulálódik. A két idézet elsősorban eredeti narratív funkcióját veszti el az aranyi variánsban, a zsoltártípus hagyományos én - te felosztása, a megszólító és a megszólított (Isten) kettőse, s az ehhez kap-csolódó bizalmas, bensőséges diskurzus semmissé lesz; ezt az elszemélytelenítést fejezi ki a mü harmadik személyü narrációja, az elvárható első személyüség helyett. Majd csak a közel egy évvel későbbi, valószínűleg 1850 augusztusában írott, Egressy Gábornak című költeményben jut el Arany a zsoltárok szellemiségét sugalló, azoknak a - már említett — reményformulát idéző változatához. A dialogikus formában írott költeményben (a megszólított az emigrációból hazatért színész) a 137. zsoltárnak A lantosnál burkoltabb idézése rejlik (Sión énekei - honi dal). A tárgyalt történeti korszakokra való első reflexiók - érthetően - általában tragikusak, a „bevégeztetett” nézőpont-jából megalkotónak, ilyen A lantos, ilyen a kihaló fát (életfát) megidéző Letészem a lantot utolsó szakasza,49 amely Ezékielt (is) idézi. Ilyen Liszt Ferenc első alkotói gesztusa, A lantos megírásával megközelítően egy időben, a Funérailles, October 1849 megkomponálása is. (A 137. zsoltárt Liszt csak „a fogság” vége felé, 1859-1862 között komponálja meg.) Ha az adott történelmi események legelső műveit vizsgáljuk, a lamentáció a legmegrendültebb gyászdalváltozatokban artikulálódik, a „higgadt” (Arany kifejezése) variánsok megalkotására csak később lesznek képesek még az olyan szerzők is, mint Arany, aki az objektivitást kívánta a lírában is megvalósítani. Ő egész évben a maga funérailles-ját írta, több szólamban. Egressyt köszöntve tudatosítja is ezt, a köszöntő és a sirató dal műfajának dichotómiáját fölvetve: „De fátyolt a búra! - s mellyel köszöntélek, / Ne legyen legalább halotti ez ének; / Szólj vidámabban lant!” Ezen a ponton kapcsolódik vissza a szerző a zsoltárhagyományhoz is, az utolsó előtti versszakban Isten ismét megszólítható, segítője a megújulásnak, a személyes és a nemzeti identitás megfogalmazásának, a művészi prog-ramnak: a lant az Isten által segített és ihletett művész attribútuma, ellentétben A lantosé ban megjelenítettek egyúttal be is zárva a motívum körét a szélsőségesen artikulált gyásztól a himnikus- ba átcsapó reményig.

48 Erre a zsoltárhivatkozásra Kovács Sándor Iván hívta fel a figyelmet. A XXIX. Szenczi Molnár-zsoltár = Vágy és emlékezet, Dunaszerdahely, Széphalom Könyvműhely-Felsőmagyarország Kiadó-Nap Kiadó, 1996, 190.

49 Nem a teljes versegész, hiszen az utolsó előtti strófa egyik lehetősége egyértelmű utalás Ésasiás pusztába kiáltott szavára, azaz a Messiás megszületésének jövendölésére („Most... árva énekem, mi vagy te? / [...] Szó, mely kiált a pusztaságba?”).

206