Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Fehér M. István: Forradalom és rendszerváltás
den igényei összeforrva vannak a királyság eszméjével..., miként a magyar nemzetiség, mint nemzetiség nincs miért, hogy köztársasági jelleműnek tartassák”. (243) Ezen állítások igazságtartalmát nyilván vitatni lehetne - éspedig nem is annyira abban az értelemben, hogy ellene lehetne vetni: a magyar jellemben talán mondjuk a respublikái elem is föllelhető, hanem inkább magának a szempontnak, a szempont termékenységének tekintetében -, ezzel azonban nyilván elvétenénk a lényeget, hiszen itt a másik fél jóindulatának megnyeréséről van szó, a fölhozott argumentumok pedig e cél szolgálatában állanak. Hogy a magyar monarchikus lelkületű nép-e, nehéz volna tehát eldönteni, mindenesetre Kemény rendkívül találékonyan érvel mellette, s igyekszik - ismét csak: nem minden meggyőző erő nélkül - kimutatni, hogy a reformkor egyik iránya sem volt antimonarchista, s hogy csupán az események véletlenszerű menete vezetett a trónfosztáshoz. „Sem a radikalizmus, sem a nemzetiségi, sem az önállósági irány nem volt vegyítve a monarchizmus gyűlöletével” - írja. (274) Még az amúgy kritikus distanciával szemlélt Kossuthot sem jellemzi Kemény elvi republikánusként. („Kossuth terveiből elég destrukció folyt - olvasható -, de semmi tiltakozás a társadalom alapjai ellen, semmi pozitív vágy a forradalom előidézésére akár szociális irányban, akár szabadsági háború alakjában.”) (433) Kemény találékonysága, az érveket illető hajlékonysága nem utolsósorban ott mutatkozik meg, ahol azt is sikerül hihetővé tennie, hogy egyáltalán nem Habsburg-ellenes az, aki ma republikánus, sőt valójában alig van erre más lehetősége. Az április 14-i Habsburg-detronizáció, ill. a 18-án közzétett függetlenségi okirat nyitva hagyta ugyanis, hangzik okfejtése, a monarchizmus felé az utat: az is republikánus volt ezután, aki nem akarta Kossuthot királynak, azaz Habsburg-párti volt, nem akart más házból magyar királyt, illetve belátta európai szükségességét annak, hogy az osztrák birodalom fönntartassék. (335) Aki ma Habsburg párti, csak republikánus lehet, sugallja Kemény meglepő, de nem föltétlenül hiteltelen módon. A szövegnek, mint említettem, vannak olyan rétegei, melyek az egyik, s olyanok, melyek a másik félhez szólnak, ám különösen azok a részek érdemelnek figyelmet, melyekben mindkét fél megszólítva érezheti magát. Ez utóbbi réteghez tartozónak gondolom azokat a fejtegetéseket, melyekben Kemény azt igyekszik megmutatni: a forradalom kitörése, majd radikalizálódása, végül a Függetlenségi Nyilatkozatban s a trónfosztásban való tetőződése nem tartozik szervesen a reformmozgalom eredeti célkitűzései közé. (S itt, a dolog természeténél fogva, közömbös, mi ma hogyan vélekedünk erről.) Ez az érvelés első szinten nyilván az osztrákokat hivatott meggyőzni arról, hogy a forradalmi végkifejlet szinte véletlenszerű körülményeknek köszönhető, nem a magyarok lázadó alkatából vagy hasonlókból fakad, s ezzel vél így megbocsátásukra, megértésükre apellálni, a terror enyhítéséhez majd megszüntetéséhez hoz19
