Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Kiczenko Judit: „Sötét vizek partján” Egy bibliai motívum története

ismétlődéssel a legfontosabb textusok bevésődtek, „megtanítódtak” a szőkébb vagy tágabb közösség tagjainak, ugyanakkor rögzült a textusokhoz kapcsolt szertartáselem, liturgikus mozzanat, amely egyúttal biztosította is a folytonosságtudatot a közösségben. A zsoltárok esetében az ismétlés az éneklés lehetőségével társult, így rögzülése könnyebbé vált. Mivel az egyes zsoltárok éneklése meghatározott időponthoz kötődött, egyben periodikus ismétlődést is jelentett. Péchi Simon jegyzi meg - a héber eredetiből elsőként általa fordított - Psalteriumában, a 137. zsoltár kommentárjaként, hogy a jeruzsálemi szertartás „követésére ma is mondják a zsoltárokat, imátságok végében, kitkit az ő napján, mint az templumban mondták”.2 A zsidó liturgia részeként a 137. „zsoltárt a siralom időszakában énekelték Jeruzsálem pusztulásáról Ab 9-én”.3

Riffaterre gondolatmenetében megkülönbözteti a kötelező és a véletlen- szerű intertextualitást, ez utóbbi megvalósulhatóságának a műveltség valamilyen szintjét feltételezi, olyat, amely az ismétlődések észlelését lehetővé téve, „gazdagítja szövegérzékünket”.4 „Lévén az intertextualitás az a jelenség, amelyben az olvasó egy mű és az azt megelőző vagy követő más művek között fennálló összefüggéseket észleli”.5 Az Ószövetség és az Újszövetség hivatkozásai mintegy fel is hívják a figyelmet a szövegközöttiségre, a jelzett rész, gyakran több rész kikeresésére, azok összevetésére.

A bármikori anonim vagy nevesített szerző, aki az említett bibliai szövegekkel teremtett kapcsolatot munkájában, számíthatott nemcsak az egyes, értő, tanult befogadó, hanem egy nagyobb közösség dekódolási képességére is. (A befogadó ez esetben „az olvasó” hagyományos fogalmát is helyettesíti, hiszen az említett szövegek a történelem adott korszakaiban, az olvasni nem tudót is „elérhették”, megszólíthatták.)

Részben éppen az ismétlés és ismétlődés tette lehetővé orális hagyomá- nyozódásukat. Ha a befogadó olvasni nem is tudott, a liturgia részeként találkozott az említett textusokkal, az alapvető részletek auditive bevésődtek, tudta imádkozni és énekelni az olvasni nem tudottat. Egy jóval későbbi korból, de az említett folyamatot konkrét példával jellemzendő, talán nem teljesen alaptalanul Aranyra hivatkozom. Kora gyerekkoráról - feltehetően még a négy éves előttiről - írja: „...én valék öreg szüleim egyetlen reménye... mindig körükben tartottak és rendkívül vallásosak lévén e hajlam rám is korán elragadt: az ének és szentírás helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek... A zsoltárokat, a biblia vonzóbb részeit emlékezetemet meghaladó idő előtt, hallásból már elsajátítottam”.6

A magyar régiségben, ha jól érzékelem, ez a jelenség - a szertartások részét képező „híresebb” textusok, zsoltárok szélesebb körben való megismerése, megtanulása - a reformáció idején válik jellemzővé és jelentőssé.

2 Péchi Simon Psalteriuma, közzéteszi Szilády Áron, Bp., 1913, MTA, 263.

3 Ulrich Kellermann, Psalm 137., Zeitschrift für die alttestlamentliche Wissenschaft 90, 1978, 43-58.

4 Michael Riffaterre, Az intertextus nyoma, Helikon, 1996/1-2, 68.

5 Uo., 67.

6 Arany János összes prózai munkái és műfordításai, Bp., Franklin, é. n., 1074. (A továbbiakban: AJOPM.)

194