Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Kovalovszky Márta: Rendhagyó emlékművek

Valóban szobor. Egyszerű, geometrikus formákat használó negatív plasztika, ellenpontja a távolabb emelkedő fehér-pozitív szobortömegnek. Az emlékműhöz közeledőnek meg kell állnia e mélység szélén: a halállal, az ürességgel kell szembesülnie. A besüllyesztett oszlopot nem láthatja másképp, csak ha a mélység fölé hajol, ha meghajtja fejét az áldozatok előtt. Koszorúját sem helyezheti el másképpen, csak ha a nyitott sír peremén át, a tátongó semmi fölött, testének egyensúlyozó mozdulataiban átéli a veszélyes meredély vonzását, a halálba zuhanó test és lélek könyörtelen drámáját.

Az út innen vezet tovább a távolabb lebegni látszó, fehér építmény pülonjai közé, amely Jovánovics kifejezésével maga a „Halálút”: szűk folyosó ez, falai az áthaladók vállát súrolják, a fizikai szorongás az utolsó lépéseiket tevő mártírok elkerülhetetlen sorsát idézi fel. Aki idáig jutott, elgyötörtén vándorol aztán a szabad ég alatt, hogy képzeletben átlépjen a Halál kapuján, s ezzel egy másik, egy szellemi világ tartományába érjen. Ami ezen túl - az építmény felső szintjén - van, a fehér fényben fürdő szarkofág, a föléje magasodó oszloppal, az a hősök, a mártírok által kiérdemelt kegyelem, a megdicsőülés birodalma.

Talán e vázlatos leírás is érzékeltei Jovánovics művének drámai felépítését, a klasszikus tragédiákéhoz hasonló kompozícióját. Talán az is nyilvánvaló, hogy e minden részletében kiszámított, végiggondolt és személyes benső átéléssel megelevenített kompozíció egyetlen politikai motívumot, egyetlen aktuális utalást, egyetlen emblémát vagy jelet nem használ, csak a klasszikus korok művészetének nemes képi-fogalmi példáit kívánja követni. Ez természetesen következett a szobrász egész eddigi útjából, szobrászi tevékenységéből. A hatvanas évek végén feltörő magyar neoavantgárd, az ún. Ipartervcsoport tagjaként maga is küzdött egy új, korszerű művészeti gondolkodás és formanyelv megteremtéséért és szabadságáért. Ez a küzdelem egybeesett saját személyes művészeti „szabadságharcával”. Amikor kezdő szobrászként, Párizsban úgy döntött, hogy plasztikáinak anyaga ezentúl kizárólagosan a gipsz lesz - vagyis egy olyan anyag, amelyet a klasszikus szobrászat csak az öntés során használt „közvetítőnek”; s melyet nem-anyagnak, „döglött” matériának tekint -, akkor egy messzire vezető, különös útra lépett, amely egyszerre fut a radikális, felforgató, avantgárd művészeti gondolkodás és az egyetemes kultúra tradícióinak terepén. Ha a Jovánovics által használt anyag/anyagok alkalmazásában első pillantásra inkább a hagyományokkal való szakítást sejtjük; a művek mélyéről sugárzó fény, az arányok és szerkezetek rendje, a formákban működő mérték vagy a történelem és a művészettörténet áramaival együtt haladó gondolkodásmód mégis a hagyományok gyermekének, büszke örökösének és folytatójának mutatja. Már indulásakor ugyanabba a „folyóba” lépett, amely az egyetemes művészet forrásvidékétől máig és még tovább, a jövő felé hullámzik tova. Ugyanabban a világban van szellemi otthona, amelyben a régi mestereké. Az őskortól, a

189