Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Kovalovszky Márta: Rendhagyó emlékművek
görögökön át, máig. A perspektíva, amelyből körülnézve a jelent, visszatekintve a múltat szemléli, nem az avantgárd perspektívája, csupán egy szelíden meditáló és kíméletlen élességgel látó szobrászé, pontosabban olyan gondolkodóé, aki a kultúrát és a művészetet egyetlennek, oszthatatlannak érzékeli. Az 56-os mártíroknak állított emlékműve meggyőző bizonyítéka ennek.27 O maga így foglalta össze a számára szokatlan feladat körül bolyongó gondolatait (a soha korábban nem csinált emlékműről): „A forradalom és az emberek megölését csak újszerű gondolattal szabad kifejezni. Ezért kellett olyan rítust kitalálnom, hogy úgy menjenek a sírhoz és úgy tegyék le a koszorút, ahogy a világon még soha. [...] Nekem egy ilyen esztétikai törvény megalkotása a feladatom, tehát egyedi mű létrehozása. [...] Úgy éreztem, amit az európai kultúra csinált, azt Auschwitz vagy a Gulág, vagy a 301-es parcella lemosta. Állandóan az adomói mondat járt eszemben: hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Csak egy módon lehet: ha az ember visszamegy a tiszta forráshoz, a történelem előtti időkbe... 56-ot azért sem lehet más korok stílusával kifejezni, mert eleven jelenidejűsége volt a világnak. Tehát egy soha nem volt formát kellett csinálnom hozzá.”28 Amit Jovánovics megcsinált, az szobor és rítus sajátos, szétválaszthatatlan egysége. A nagyszabású kompozíció nem csupán egyetlen emlékszobor, hanem olyan többrészes együttes, amelyben a természeti környezet, a művész által kiválasztott és szobrászilag alig formált kő - emlékezzünk Angyal István „végrendeletére”: „Nagy rusztikus kő legyen a csőcselék emléke” -, a talajba mélyesztett, szimbolikus Nyitott Sír és maga a kétszintes monumentum heroikus és ugyanakkor csendes egésszé simul össze. Mindez arra kényszeríti az emlékezőt, hogy lépésről lépésre végigjárja a művész, pontosabban a mű által megjelölt utat, mely jelképesen a mártírok útja is volt. Csak így élheti át, ami történt, csak így értheti meg a történelmet, csak a valóságos passziójárás rítusában. „Amit ott építettem, az nem politikai mű. Halálmű.” Jovánovics szavai nemcsak saját művének legfontosabb, lényegi vonására mutatnak rá, de érzékeltetik azt a különbséget is, mely az övét Bachman és Rajk kompozíciójától elválasztja. Noha természetesen azt sem nevezhetjük másnak, mint emlékműnek, az mégis telítve volt aktuális jelképekkel, emblémákkal, de a belőlük sugárzó jelentések, a mélyükön lapuló, majd fel-feltörő asszociációk belső, „forradalmi” erővel, kesernyés heroizmussal szőtték át a szikáran ünnepélyes installációt. Jovánovics a maga részéről egy általánosabb, a köznapi és történeti utalásoktól megfosztott emlékművet hozott létre; ugyanakkor a fehér szarkofág rejtett utalás a Hősök terén álló installáció fekete koporsóépítményeire.29 Itt fonódik össze a két, egymástól különböző emlékmű sorsa. A június 16-i gyászünnepség installációjának megtervezésére a Történelmi Igazságtételi Bizottság kérte fel Bachman Gábort és Rajk Lászlót. Az első elképzelés szerint az installáció a tér közepére, a Millenniumi emlékmű elé került volna: ennek 27 Kovalovszky Márta, A valóság „hűlt helye", Jovánovics György szobrászaláról, Holmi, 1995. október, 404. 28 Mihancsik, 214, 216. 29 Uo. 190
