Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után

mérlő. kitételekkel azonosuljon. (A „dissona ritu barbaries” ugyan nem furcsa beszédű, hanem furcsa szokásé barbárokat jelent, a központi hatalom nyelvi felsőbbrendűsége azonban nagyonis része a tágabb szövegkörnyezetnek: a vers korábbi szakaszában a Theodorus filozófiai párbeszédeit az egekig magasztaló költő attól sem riad vissza, hogy a nagy görög gondolatrendszerek e latin megverseléseit nemcsak bölcsesség, hanem kifejezésbeli világosság dolgában is fölébe helyezze (az általa aligha ismert)“ eredetijüknek, beleértve akár Platón műveit. „S lám, ami oly zavaros görögül, te a római nyelvnek / fénysugarába vonod, formálsz felváltva igéző / mondatokat, s az igazságnak kettős koszorút fonsz.”“ Claudianus, az alexandriai görög, aki ugyanúgy tanulta a latint, ahogy a német anyanyelvű Toldy a magyart, itt bizonyosan messzebb ragadtatja magát a tőle elvárt, sőt megrendelt, s még a saját anyanyelvi kultúráját is megtagadó lelkesedésben, mint amennyire Toldy akár a birodalom uralkodó házának német, akár a maga választott kultúrájának magyar nyelve dicsőítésében (a másik rovására) valaha is hajlandó lett volna.

„Tranquilla potestas” és „per passivam resistentiam”:

Toldy szerepvállalása a claudianusi és a deáki jelszó mérlegén

Öregkori visszatekintésében Toldy élete boldog fénykoraként emlékezett az 1850-es évekre, mégpedig éppen a claudianusi mottó jegyében. Pár szóban elmondja, hogy az akadémia (1835 óta) titoknokaként már a forradalom alatt hogyan igyekezett átmenteni a rábízott intézményt („1848-ban pedig mily óvakodva és szerencsésen vittem dolgainkat, ne hogy az akadémia compromitáltassék, mitől szörnyen lehetett félni; 1849-ben mint mentettem meg a veszélytől - saját veszedelmemmel”), az emlékezéstől megindulva részletezi, hogyan gyűjtötte maga köré a forradalom után megmaradt kevés írót és tudóst, újraélesztve a társas munkát, s megszervezve a Kisfaludy Társaság első három könyvkiadványát (az Évlapok VII. kötetét, Greguss Széptanál és Euripidész két drámáját Szabó Károly fordításában). „Bátor voltam Euripidész előszavában tulajdonkép egy kiáltványt intézni a nemzethez. »Minden egyéb felsőbbség ingatag, csak a szellemé biztos és maradandó. Ebben nemzetünk jövője és semmiben egyébben!« S ezt minden alkalommal sok változatban hirdettem szóval, tettel.”65 66 67 Nem túlzás, hogy az utóbbi előszó, melyet Toldy az 1849-ben megjelent kötet élén „1848 végén” dátummal írt alá, Az olvasóhoz címezve is a nemzethez szólt kiáltványként, bár éppen a dátum jelzi, hogy nem egy levert szabadságharc után, hanem jóval annak végső kimenete előtt, sőt alig leplezhetően a fegyveres konfliktus helyett szorgalmazza az irodalmi tevékenységet. Hogy Toldy nem lelkesedett a szabadságharcért, az kiérződik már nyitómondatából, melyben a kötetet mint a Hellen Könyvtár ,jobb időben megkezdett” sorozatának folytatását említi, amelynek terjesztése ,,a’ bekövetkezett mostoha idők” miatt különösen

65 Vö. erről Cameron, 1970, 323, 325-326.

66 Magasztaló beszéd Manlius Theodorus consullá választásának alkalmából, ford. Mezei Balázs = Claudianus, 1988, 84-8. sor. 54. L. még 67-112. sor, uo. 54-55.

67 Toldy Ferenc, Hogy mit akartam teljes életemben = Toldy, 1879, 19. köt., 393.

164