Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után

nehéznek ígérkezik; ugyanilyen értékrend jegyében buzdít csöndes és kitartó munkára, érezhetően a harcizaj ellenében. „Hazafiak! Nemzeti irodalmunk már két különböző időszakban dicsőén tölté be magas hivatását [...] újra itt az idő, mellyben nemzetiségünk aggodalmasan keresi a’ megmentét, kit, ha valahol, az irodalomban lelend fel kétségtelenül. [...] Azért fogjunk új elszánással és lelkesedéssel a’ nemzeti irodalom’ míveléséhez [...] írók ’s tanítók, intézetek és társulatok lássanak ismét e’ hangyanemű, de nemes fáradozáshoz, mellynek hatása zajtalan és lassú, de annál mélyebb és biztosabb.”68 Nem csoda, hogy a szabadságharc leverése után annyi örömet talált a munka újjászervezésében: nem maradt más út, mint amelyet kezdettől javasolt, eljött az ő kora. „Ez időbe szolgálnak legszebb emlékezeteim. Meghallgattattam. Oh mily boldog voltam! Hány ember jött s mondta: »Ön ragadott ki a kétségbeesésből. Hát tegyünk! Kezdjen ön valamit!« Megkezdtük a Múzeumot. [...] Magán tanárrá tétettem magamat. Előadtam a széptant, a klassika literaturát, különféle modem irodalmat és magyar irodalomtörténetet. Gyönyörű, buzgó, népes collegiumok gyűltek körülöttem. [...] Barátom! legszebb éveim voltak azok, midőn azt a tranquilla potestast gyakoroltam!! Oly lábon álltam importált kollégáimmal, úgy tudtam Bécsben a kultuszminisztériumban (gáncstalanúl a mai álláspontunkról) föllépni, hogy nem gyanították, mily szellem hat ki az előadásokból, még ha Aristoteles Rethorikájáról vagy Tacitusról vagy a Niebelungokxól szóltam is.”69

Nem gyanították: vagyis úgy érezte, sikerült félrevezetnie az udvart, miközben látszólag együttműködött a kultuszminisztériummal. Eszerint olyasféle beépülve bomlasztó, titkos belső ellenzéki tevékenységet folytatott, mint amilyet az 1840- es évek elején Széchenyi javasolt Metternich megbuktatására Deáknak, aki azzal hárította el a javaslatot, hogy megvalósíttásához renegátnak kellene lennie, mégpedig alighanem a szó eredeti jelentéséből („a Renegátok ’Sidóból vagy Keresztyénből lett Mahometszerű Mórok”)70 származó átvitt értelemben, tehát általában a vallási hitehagyottságra, politikai hitszegésre, sőt mindenféle árulásra kiterjesztve.71 Toldy utólag magabiztosan hazafias önértékelését olvasva átgondolandó, hogy nemcsak Deák intelme célzott egykor az efféle magatartás belső kétességére; egy kommentár szerint Deák akkor vetette oda a renegát szót Széchenyinek, „mikor már e nagy hazafit az ellenzék többsége nyíltan renegátnak mondotta”.72 (Sőt a megbuktatni vágyott Metternich maga is éleslátóan utalt a többirányú árulás veszélyére már 1825-ben, amikor a közpályára lépő Széchenyi kihallgatáson volt nála, arról akarván meggyőzni a kancellárt, hogy az erkölcsileg enervált magyar mágnásfiatalokat ő patrióta tekintélyével Őfelsége nagyszerű eszméinek megvalósítására ösztökélné. „Nun, so sind Sie entweder ein Verrather an mir, oder an Ihren Freunden, dies heisst im End-Ausspruche ein Verrather an sich selbst.”)73 Széchenyi és Deák máig sokatmondó vitájának

68 Toldy Ferenc, Az olvasóhoz. Euripidész válogatott színművei, ford. Szabó Károly, Bp., Kozma Vazul nyomtatása, 1849, pp. V-V1I.

69 Toldy Ferenc, Hogy mit akartam teljes életemben - Toldy, 1879, 19. köt., 393.

70 A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára, III, főszerk. Benkó Loránd, Bp., Akadémiai Kiadó, 1976, 380. Eredeti lelőhelye Molnár János, Magyar Könyv-Ház, (I—IV. szakasz.) Pozsony, 1783, III, 112.

71 Csengery Antal, Deák Ferenci emlékezete, Bp., 1877, 50-51.

72 Halász Imre, Egy letűnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából, Bp., 1911, (A továbbiakban: Halász, I, 1911.) 156-157.

Ti Aus Metternich ’s Nachgelassenen Papieren, IV, (Autorisirte deutsche Original-Ausgabe.) kiad. Richard Metternich-Winneburg, Wien, 1881, 239.; 1. még 235-249.

165