Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után

magyarországi főparancsnoka, Haynau táborszernagy nyugdíjazása óta, és mindössze néhány hete, szeptember 13-án lépett életbe az ún. Bach-féle provizórium, a magyarországi politikai hatóságok szervezetéről intézkedő belügyminiszteri rendelet, ám például egy Bécsben épp megjelent névtelen röpiratban (Bekentnisse eines Soldaten) Babarczy Imre császári százados még a katonai diktatúra szükségességét hirdette, Alexander Bach belügyminiszter pedig majd csak december 10-én fogja szabályozni a császári és királyi rendőrhatóságok hatáskörét, amelynek tisztázatlansága egyelőre még módot adhat túlkapásokra, akkor világossá válik, hogy Toldy mottójának clau- dianusi szövegkörnyezete olyan csillapító üzenetként szólhatott volna az uralkodó hatalomhoz, amilyenre akkor talán a legnagyobb szükség volt. Ráadásul a vers következő sorainak Claudianusra jellemzően plasztikus természeti képsorozata, mely közvetlen előzménye a Toldy által választott két fél sornak, önkéntelenül elősegíthette volna, hogy másfél évezred múlva a mértékletes hatósági megtorlás eszményítését valaki a magyar viszonyokra értse: a hatalom méltóságteljesen visszafogott illetve túlkapásokra hajlamos gyakorlásának különbségét szemléltetendő a panegyris ugyanis összehasonlítja a termékeny nagyfolyamok csöndes, életadó hömpölygését a vadul pusztító hegyi folyók zajgásával, és a Danuviustól (Dunától) a Savusig (Száváig) lenyúló pannon földet másutt is59 emlegető Claudianus itt a Nílus és a Gangesz mellett éppen a Danuviusszal példálózik. Ezután tér vissza tételéhez a majd Toldy mottójául szolgáló szavakkal. „Pax maiora decet; peragit tranquilla potestas / Quod violenta nequit; mandataque fortius urget / Imperiosa quies.”60 Az ebből mottóul kiszemelt rész 1850-ben aktualizálható jelentése különösen szembeötlővé válik, ha mellé tesszük Mezei Balázs 1988-ban megjelent szép fordítását, amelyből azonban éppen a nyugodt, illetve az erőszakos hatalom szentenciózusan letisztult ellen- tétezése hiányzik: „több a szelíd nyugalom; mire képtelen ordas erőszak, / megteszi súlyos csend, s a komoly lobogásu tekintet / kényszerítőbb a vezényszónál.”61 Ha eltekintünk is a „szelíd” és főként az „ordas” némileg túlszínező betoldásától, a „súlyos csend” itt éppen szinesztéziájának sejtelmessége miatt nem szerencsés megoldás, mert lemondván az összehasonlítás alapjául szolgáló „potestas” egyszer kimondott, egyszer hallgatólagos, de mindkétszer azonos mondattani szerepű megjelenítéséről, elhomályosítja a hatalom kétféle gyakorlásának elvi megkülönböztetését. A nagy folyam-metaforák érzékletes közjátéka után a latin szöveg átvált az elvont törvényszerűség nyelvére, a fordítás azonban újabb poétikus sugallató képet ad, melyben annyira elmosódik, hogy szinte nyomtalanul elvész a minden ízében racionális politikai axióma, amelyből az 1849 utáni magyar szellemi élet egyik kulcsmondata lett. Az Uj Magyar Múzeumot éppen az jellemezte, ami miatt e fordításból aligha metszhette volna ki mottóját: a tranquilla potestas eszménye jegyében a problémák nyugodt megtárgyalásának orgánuma akart lenni, nem a súlyos csendé, mely inkább a korszak másik jelszavának, a passzív rezisztenciának lehetett volna találó metaforája - Toldy tárgyalt Bécsben, amikor Deák erre nem volt hajlandó.

59 L. például a Stilichónak szentelt panegyrisében a II. ének 191-192. és 199-200. sorait. Claudii Claudiani carmina, kiad., bev. és jegyz. Julius Koch, Lipsiae. In aedibus B. G. Teubner, 1893, (A továbbiakban: Claudianus, 1893.) 156.

60 Cl. Claudiani quae exstant, I—II., kiad., bev. és jegyz. Nicolaus Heinsius, Lugduni Batavorum, Ex officina Elzeviriana, 1650,1, 90.

61 Claudius Claudianus versei, vál., ford, és jegyz. Mezei Balázs, Bp., Európa, 1988, (A továbbiakban: Claudianus, 1988.) 59.

162