Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után
talom lehetséges fajtája; a Toldy önértelmezésében megjelenő negyedik változat szereposztásában a nyugodt hatalom az alattvalóké, az erőszakos viszont az uralkodóé, vagyis (ha jól értem az „irányában” jelentését) azt mondja, hogy nyugodt erőkifejtéssel mi többet érhetünk el az erőszakos uralkodói hatalom birtokosaival szemben, mint amire ők kényszertthetnek bennünket. A felelős szerkesztőnek taktikai okokból bizonyára jól jött ez a többértelműség; eleinte valószínűleg ezért nem tett semmit értelmezése vagy az eredeti szövegkörnyezet azonosíthatósága érdekében: a folyóirat első száma szerkesztői beköszöntő vagy programnyilatkozat nélkül jelent meg, a jeligéről legföljebb a tizenkét tagú szerkesztő bizottság magánérintkezéseiben eshetett szó, s amikor később Toldy néhányszor megemlékezett a nagy hatásúnak bizonyult mottóról, pontos lelőhelyét nem említette. Pedig Claudianus műveit átlapozva a De consulatu Manlii Theodori panegyrisben (239-240. sor) a jelige szövegének apró, de nem lényegtelen módosításról (quae helyett quod) árulkodó eredetijére és a feledésre ítélt szövegkörnyezet (224-241. sor) érdekes üzenetére bukkanunk, mely alighanem zavarta volna Toldy diplomáciai manővereit. Némi filológia: az elfeledett claudianusi kontextus forradalom-ellenessége Miután a panegyris végigtekint Theodorus addigi életén, melyben a világtól elvonult szemlélődésre vágyó, de hazájáért szükség esetén tisztséget vállaló bölcs (cincinna- tusi mintájú) alakját ünnepli, elidőzik a pillanatnál, mielőtt az immár megőszült és földje műveléséhez visszatért filozófust (399-ben) a birodalom nyugati konzuljává választják, s az igazságszolgáltatásban majd oly nagy szükség lesz erényeire, főleg indulatmentes, túlkapásokra nem ragadtatható törvénytiszteletére. Magasztalván a már bíróként is tisztelt Theodorust, aki sosem ítélkezett haraggal, s nem vonatta kín- padra a bűnösöket, itt következik a mottóként kiválasztott rész közvetlen szövegelőzménye, általánosító elmélkedés a megtorlás nemes és nemtelen módjainak (1850 őszén még nyilvánvalóan időszerű) megkülönböztetéséről. „Qui fruitur poena, ferus est legumque videtur / Vindictam praestare sibi; cum vuscera feile / Canduerint, ardet stimulis ferturque nocendi / Prodigus, ignarus causae: dis proximus ille, / Quem ratio, non ira movet, qui facta rependens / Consilio punire potest. Mucrone emento / Se iactent alii, studeant feritate timeri / Addictoque hominum cumulent aeraria censu.” (Mezei Balázs fordításában: „Mert aki más kínjának örül, nem is ember: a törvényt / bosszú-eszközzé teszi meg; ha az indulat úrrá / lesz a szivén, megszűnik a jog, s nem nézve, miféle / bűn az a bűn, már ölni akar; de a mennyekig ér föl / az, kit az ész, s nem az ösztön hajt, ki a tárgyra figyelve / bölcsen csak büntetni kíván. Vérfoltos acéllal / büszkélkedjen más, ha vasától félnek, örüljön, / és a rabok kincsét csak gyűjtse halomba.”) Ha meggondoljuk, hogy az Uj Magyar Muzeum első száma 1850. október 1-jén jelent meg, amikor még három hónap sem telt el a császári hadsereg véreskezű 161
