Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után
írott levelében még mindig követendő eszménynek tartja, s vele tiszteli meg Erdélyinek az előző évben indított folyóiratát. „Maga a Sárospataki Füzetek fennállása és folytatása, egy szóval élete, egyik leghatalmasabb és nemes eszköze lesz a tudományszeretet felébresztésének. Itt is áll az: »peragit tranquil[l]a potestas, quod violenta nequit«.”57 Itt is áll, írhatja a debreceni egyháztörténész minden további nélkül a sárospataki filozófusnak, az tehát magyarázatot sem igényelt többé, hogy még hol, és hogy az immár közismert, általános érvényűnek elfogadott tétel ott mire vonatkozott vagy eredetileg honnan vétetett. (Talán az sem csak Révész, hanem az Uj Magyar Muzeum számos más olvasójának latinos iskolázottságára is vall, hogy aki itt láthatólag emlékezetből idézi az évek óta megszokott mottót, önkéntelenül helyreállítja benne a quod alakot a nyelvtanilag szintén lehetséges, de a folyóirat címlapján alighanem tévedésből megrögzült, egyetlen Claudianus-kiadásban sem használt, sőt a szövegkritikai emendációs változatok közt sem említett quae helyett.) A folyóiratnak és mottójának ezt a megtartó szerepét igazolja majd az elhunytra visszatekintő kortárs, Gyulai emlékbeszéde is: Toldy „a katonai önkény dühöngései közepeit egy üldözött vallás apostolaként titokban gyűjtötte össze szállásán az Akadémia tagjait, s [...] megindította az Új magyar múzeumot, e sokat kifejező jelmondattal: »Peragit tranquilla potestas, quae violenta nequit«.”58 Mi több, a mottónak ez az alig kifejtett alkalmazása olyan magától értetődően felelteti meg Claudianus tranqilla potestas-át a Sárospataki Füzetek fenntartásának, vagyis a mi erőfeszítésünknek, mintha ez nem is vonatkozhatna másra, sőt mintha soha nem is lett volna szükség arra a kétfázisú értelmezésre, mely az ókori szöveget egykori kontextusából kiemelve előbb időtlen és egyetemes szentenciává avatta, hogy azután rögtön az 1849 utáni magyar viszonyokra alkalmazhassa. Az eredendő és természetes jelentés ugyanilyen látszatát keltve fedik el Toldy visszatekintései, hogy a Claudianus-idézet biztató üzenete 1850-ben jótékonyan (és valószínűleg az egykori felelős szerkesztő szándékával összhangban, esetleg attól függetlenül, de mindenképp rá jellemzően) többértelmű lehetett mind arra nézvést, kiknek szól, mind arra, mit jelent. A szabadságharc-párti kortársaknak szánt jelszóként olvasva arra célozhatott, hogy ugyanazt lehet folytatni békés, egyszersmind hatékonyabb eszközökkel, amit a forradalom elkezdett; a szabadságharc egykori ellenzőinek szellemében és egyúttal a folyóiratot engedélyező hatalom (és cenzúrája) tetszésére számítva azt hirdethette, hogy eleve a nyugodt erőkifejtés a célravezető út, szemben a forradalmival; de szólhatott akár mintegy csillapítóan a megtorló hatalomnak is: többet érhet el békés eszközökkel, mint vérengző megtorlással. Ezekben az értelmezésekben nem ugyanannak a hatalmáról van szó: az első kettőben mind a nyugodt, mind az erőszakos hatalom (lehetőségként) az alattvalóké, azt sugallva, hogy a levertek nem tehetetlenül, minden lehetőségüktől megfosztva állnak szemben a megtorló gépezettel, hanem nekik is van hatalmuk, sőt (elvileg) választhatnak fajtái és eszközei közül; a harmadikban viszont a kétféle potestas egyaránt az uralkodó ha57 Révész Imre Erdélyi Jánoshoz, 1858. február 11. Erdélyi János levelezése, I—II, sajtó alá rend. jegyz. T. Erdélyi Ilona, Bp., Akadémiai, 1960, 1962, II, 184. 58 Gyulai Pál, Toldy Ferenci = Uő, Emlékbeszédek, I—II, második, bővített kiadás, Bp., Franklin, 1902, I, 106. 160
