Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Guy Rosa: Victor Hugo: „Mi a száműzetés?”
három kulcsszava a szabadság, a társadalmi reformok, valamint az egyetemes köztársaság, amelyhez az Európai Egyesült Államokon át visz az út. A három úgy kapcsolódik össze, mint egymás egyszerre szükséges és elégséges feltétele: nincs szabadság társadalmi átalakulás nélkül, ahogy nincs szocializmus sem szabadság nélkül, s ahogy nem lehet sem szabadság, sem új társadalmi rend máshol, mint az egyesült Európában, amelynek békéjét csakis az egymással szövetségi viszonyban lévő, egyformán demokratikus és szocialista nemzetek szavatolhatják. Az azóta eltelt idő tükrében e program egyszerre hordozza magában a prófécia és a józan ész rendszerint nehezen összeegyeztethető jegyeit, és úgy jelenik meg, mint a 48-as események tapasztalatából leszűrt tanulság. Hugo úgy véli (és ugyan ki vitatná?), hogy a februári köztársaság sikerrel teremtette meg és tartotta fenn a nép szuverenitását és a polgárok egyéni szabadságát. Ehhez ő maga is hozzájárult 1848 júniusában és 1849. június 13-án, mindenekelőtt azzal, hogy a mérsékelteket és a köztársaságpárti szocialistákat egyesítő szövetség élére állt, amely Louis Napoléont államcsínyre kényszerítette, s így az újonnan létrejött önkényuralmi rendszer a köztársaságot megmentette a fokozatos leépüléstől.49 Ugyanez a harc folytatódik a második császárság alatt: Hugo elutasít a rendszerrel való bármiféle együttműködést, hiszen ez - mint később a Vichy-kormány idején - nemcsak a Köztársaság kikiáltását tolta volna ki egy beláthatatlanul távoli jövőbe, hanem ráadásul eleve eltorzította volna annak értékét és jelentését. Ezzel magyarázható az a heves ellenállás, az a makacsság és hajthatatlanság, amelyet sokan Hugo szemére vetnek és személyes sértettségével magyaráznak; ezért nem akarta, hogy a republikánusok részt vegyenek a választásokon, legalábbis mindaddig, amíg kis számuk és a közvélemény nyomása miatt kényszerű kompromisszumokat kellene kötniük, és ugyanígy, megfordítva, a széles körű köztársaságpárti egység reményében ezért fogadott melegen minden ellenzéki megmozdulást. E szempontból a magánlevelezés a mindig csoportokat megszólító Actes et Paroles című kötet folytatása. A több tucatnyi levél egy mindennapos, nagy türelemmel és figyelemmel folytatott politikai harcról ad számot: Hugo köszönetét mond a címzetteknek, akik között egyformán találunk ismert személyiségeket és ismeretleneket, helyesli és bátorítja mindazt, amit a császárság megdöntése érdekében tesznek, ám mindig ott van az a pár sor is, amelyben Hugo esetleges ellenvéleményének ad hangot, nehogy a testvéri összefogás félreértésen alapuljon. A megszólítottak népes tábora négy csoportra oszlik. A közeli barátok egyfajta „Hugo-csoportot” 49 A fentieket részletesen kifejtettük az Hugo en 1848: de quel colé de la barricade (Hugo 1848-ban: a barikád melyik oldalán?) című cikkünkben (48/14 - La Revue du Musée d’Orsay, 1999, No. 8, RMN, 1999.). Maga Hugo legalább két ízben kifejti hozzátartozóinak, hogy Louis Napoléon igen rosszul taktikázott, és a játszmát átengedte ellenfeleinek; visszafogott költekezésével, mely nem hasonlítható a királyok fényűzéséhez, a nép sorsa iránt figyelmesebb politikájával akár örökre a trónon maradhatott volna (1. Le Journal d’Adélé Hugo, 1, 290. és II, 257-258.) Ugyanezt a véleményt hangoztatja a parlamenti quaestorok javaslatáról való szavazáskor: a baloldal a jobboldal (Changamier, Thiers, Mólé) és Louis Napoléon államcsínye között választhatott; ez utóbbit választotta és helyesen döntött: ,,a jobboldal törvényesen csinálta volna ugyanezt, és akkor senki nem szólhatott volna semmit” (Uo., 437—438). 1852 szeptemberében a Jerseyre látogató Caussidiére másként fogalmaz ugyan, de ugyanezt a nézetet hangoztatja; a császárság megalakulása ekkor már ténykérdés, és Caussidiére örömmel nyugtázza: „Bonaparte leveti magáról a Köztársaság e megmaradt foszlányát, mely a Köztársaság beszennyezése és meggyalázása. ” (Uo., I, 302.) 125
