Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Guy Rosa: Victor Hugo: „Mi a száműzetés?”
alkotnak, melyet Paul Meurice a Shakespeare-évforduló és a Paris-Guide körüli szervezkedéssel gyakorlatilag intézményesít: ide tartozik Jules Janin, Villemain, Michelet, Sand, Sue, Louis Blanc, Dumas, Karr, valamint Girardin, akit Hugo mindenáron igyekszik a helyes úton tartani;50 néhányukkal - mint például George Sand - a kapcsolat épp a száműzetés időszakában válik egyre szorosabbá. Másrészt ott vannak azok a pályatársak, sokszor jóval fiatalabb írók, költők, újságírók (Edmond About, Paul de Saint- Victor, Frantz Stevens, Eugene Pelletan, Champfleury, Hippolyte Lucas, Jean Aicard, Alfred Sirven, Banville, Flaubert, Baudelaire,51 sőt Enfantin), akiket Hugo megpróbál saját politikai meggyőződésére hangolni. Végül pedig ott van az a rendkívül népes csapat, amelybe olyan francia vagy más nemzetiségű, ismert vagy ismeretlen levelezőtársak tartoznak - mint Garibaldi vagy a rabszolgaságról könyvet író Octave Giraud, Barbés vagy a haiti Progres (Haladás) című lap szerkesztője, Heurtelou -, akik gyakran szoros szálakkal kötődnek az Actes et Paroles című kötetben megszólított közösségekhez. A társadalmi fejlődés programja - ha nem magyarázható is pusztán a 48-as események folyományaként - mindenképpen magán viseli az elbukott forradalom nyomát. Az államcsínyt nemcsak az segítette elő, hogy az 1848. júniusi események emléke miatt a Köztársaság gyakorlatilag katonák nélkül maradt. A társadalmi élet legkülönbözőbb színterein érzékelhető hanyatlás - Camot oktatási miniszter menesztésével az iskolák a klerikális párt fennhatósága alá kerültek, törvényt hoztak a deportálásról, melyet Hugo „vér nélküli guillotine”-nak nevez - olyan nyilvánvalóan vezetett a teljes széthullás és Bonaparte vagy a jobboldal államcsínye felé, hogy a köztársaságpárti politika ezentúl nem választhatta el egymástól a polgárok politikai egyenlőségének kérdését az emberek tényleges egyenlőségétől. Olyan fordulat ez, amelyet sokan egyszerű kompromisszumként értelmeznek, megfeledkezve arról, hogy Hugo számára politikai szempontból igen komoly volt a tét, ahogy ez aztán később, a Kommün alatt be is bizonyosodott: Hugo ekkor olyan messzire ment, amennyire csak lehetett, és a polgárságot a néppel egyesítve a köztársaságot a társadalmi reformok szolgálatába kívánta állítani. E társadalmi program számos pontja mára már megvalósult vagy megvalósulni látszik (a halálbüntetés eltörlése, a nők jogai, a gyermekek jogai, az ingyenes elemi oktatás, a jövedelmek újraelosztása, a tulajdon általánossá válása), ezek fényében Hugo követelései egész visszafogottnak látszanának, ha nem volna ott mellettük néhány egészen radikális célkitűzés, mint például az állandó hadsereg és az állami bíróságok megszüntetése. Még több félreértés tapad a száműzött Hugo internacionalizmusához, amellyel komolyabban foglalkoznunk kell. Álláspontja az európai forradalmak bukására vezethető vissza, és nincs köze semmiféle pacifista szépelgéshez. 50 Miután 1853-ban Girardin f'élig-meddig kiegyezik a császársággal, Hugo megszakítja vele levelezését, és csak tíz évvel később, 1863 áprilisában ír neki újra: köszönetét mond Girardinnek, amiért a La Presse fogadásán tartott beszédében „megemlékezett a távollévőkről”, ám egyúttal meg is leckézteti, mondván, a La Presse igen sokat árt a szabadságnak azzal, hogy önmagát szabadnak nevezi. A lecke nem marad hatástalan, Girardin hamarosan újabb lapot indít La Liberté! (Szabadság!) címmel. Hugo ezek után már csak akkor fordul hozzá, ha fiatal tehetségeket kíván a figyelmébe ajánlani. 51 Baudelaire-hez írt levelében (1857. április 30.) Hugo érezhető örömmel jegyzi meg, hogy A Romlás virágai perét lezáró ítélettel egy táborba kerültek.
