Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Guy Rosa: Victor Hugo: „Mi a száműzetés?”
eltávolodik tőlük,46 a koráboi politikai terepet, amelyen szabad nemzetek álltak szemben despotikus államokkal, megbolygatja és átrendezi a francia-angol szövetség, amelynek egyszerre vannak általános következményei (a Krími háború) és közvetlen helyi hatása: ez az Hugo szemében „egyesült” Anglia és Franciaország még hazájuktól távol is üldözi a száműzötteket, lakhelyükről elűzi, szétszórja őket, meghunyászkodás fejében amnesztiát ígér - és sokszor sikerrel jár.47 Szükségképpen megváltozik tehát a beszédhelyzet: Hugo, aki nem maradhat egy meggyengült és megosztott közösség szóvivője (e szempontból a levelezés többet elárul, mint a nagy nyilvánosságnak szánt szövegek), ettől kezdve a saját nevében beszél - a példás száműzött veszi át a meggyengült száműzöttek helyét.48 Az 1859-es feltétel nélküli amnesztia után Hugo egyedül marad a száműzetésben, de a műveit övező siker enyhít elszigeteltségén. Az egymás után megjelenő Szemlélődések, a Századok legendája és A nyomorultak Franciaországban és szerte a világon minden eddiginél szélesebb közönséghez jutnak el, az egyszerű olvasóktól a művelt irodalomértőkig. Hugo ezt az új olvasótábort maga mögött tudva mondja el véleményét a legfrissebb és sokszor nehezen értelmezhető politikai fejleményekről: az amerikai polgárháborúról, a gyarmatosításról vagy más leplezetlenül imperialista törekvésekről, az Európában és Franciaországban egyaránt jelentkező nemzeti mozgalmakról. Mintha az „összes fronton” egyedül folytatná a harcot, önként, elvont eszmények jegyében. Optikai csalódás ez, mely azonban távolról sem veszélytelen, hiszen visszamenőleg hamis színben tünteti fel Hugo egész politikai szerepvállalását, s vele együtt az összes többi száműzöttét is, akikben az utókor hajlamos nemes lelkű, ám a valósággal szembenézni képtelen álmodozókat látni. Ezt a felüleletes képet mindenképpen árnyalnunk kell. *** A száműzetés alatt Hugo politikai megnyilvánulásai minden látszólagos különbség ellenére (mely minden hosszú időn át folytatott és széles körű tevékenység szükségszerű velejárója) egyszerű és világos vonalat követnek. A megszólalás formája a körülményeknek megfelelően változik, de a szövegek többsége mögött ugyanaz a szigorú és kérlelhetetlen logika áll, melynek 46 1853 márciusában Hugo sok más társával együtt kilép a La Fraternelle nevű társaságból, de továbbra is részt vesz a száműzöttek egyéb összejövetelein. Hugo világosan látja, hogy a feszültségeket leginkább a keserűség és a balsors szítja, így amennyire csak lehet, igyekszik békíteni a száműzötteket. (L. Louise Colet-hoz írott levelét, 1853. május 10., és a Madier de Montjau-hoz címzettet, 1853. augusztus 29.) 47 Az 1853. március 20-i rendelet értelmében azok, akik elismerik a hatalmon lévő kormányt, visszatérhetnek Franciaországba. A száműzöttek közül azonban már ezt megelőzően is többen kaptak egyénileg engedélyt a hazatérésre, és a közösség nem tudott egyetértésre jutni abban a kérdésben, hogy mi a helyes magatartás a hazatérőkkel szemben: a közömbösség vagy az árulóknak járó nyilvános megbélyegzés. 48 Átgondolt döntésről van szó: „Egy évvel ezelőtt - magyarázza Hugo környezetének, amikor 1854-ben közbelép a Tapner-ügyben - még összehívtam volna a jerseyi száműzötteket, és javasoltam volna, hogy írjunk alá közös nyilatkozatot Charles Tapner megmentése érdekében. Idén már úgy gondoltam, jobb, ha egyedül cselekszem, és azt is megmondom, miért. Nehéz a száműzöttekkel közösen fellépni. Semmit nem tehettem volna a beleegyezésük nélkül, ha pedig mindent az ő meghagyásukkal, sőt velük együtt csináltam volna, akkor meg azzal vádoltak volna, hogy vezérszerepre törekszem és irányítani akarom őket. Inkább egyedül cselekszem, így megkímélem magam a felesleges okvetetlenkedésektől, több erőm marad, és a száműzöttek sokszor maguktól követnek.” (Le Journal d’Adélé Hugo, III, 82-83.)' 124
