Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Szabad György: Mi a teendő vereség esetén?

Mondhatni a „túlélés” homlokegyenest ellenkező felfogását vallotta - a pénzkeresetre ugyan nem szoruló, de minden megpróbáltatást vállaló, - Madách Imre. 1849-ben „a népjogok zászlóját” kitűző Magyarországot „a szabadság végbástyájának” tekintette, s a maga módján mindent megtett, amit tehetett érte. A vereség után nemcsak elrejtette a nógrádi nemzetőrség fegyvereinek egy részét, majd 1851-ben saját szabadságát kockáztatva bújtatta a szabadságküzdelem egyik üldözöttjét, Rákóczy János honvéd századost, a Honvédelmi Bizottmány volt titkárát, hanem tételesen meg is fogalmazta, hogy „aki jogát csak erőre alapítja, feljogosít erőt használni ellene”.6 Feltehetően ugyancsak az 1850-es évek legelején vont párhuzamot a csak a „jobb létért” küzdő más népek és a fennmaradásért harcoló magyarság között, hiszen „mi örökös harcban állunk létünkért... egy kalitkában... a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni”.7

Közismert, hogy Magyarországon a politikusok közül a vereség után elsőként azok szólaltak és szólalhattak meg, akik már az 1847-48. évi országgyűlés előtt szemben álltak a reformellenzékkel, majd elhatárolódtak a népképviseleti országgyűlésnek felelős kormányzattól. A Dessewffy Emil gróf által szerkesztett, s két tucat - Schwarzenberg hercegtől származó csúfnevük szerint - „ókonzervatív” politikus nevében 1850 tavaszán benyújtott s hamarosan publikált, uralkodóhoz intézett memorandum egyszerre tett tanúbizonyságot feltétlen dinasztiahűségükről és arról, hogy ellenzik az államszerkezet lényegi megújítását. Az emlékirat az 1848-as szentesített törvényekre is kitérjeszkedően, ugyanakkor értelemszerűen az 1849. évi oktrojált császári „alkotmányt” is érintően foglalt állást Magyarország 1848 előtti államjogi helyzetének restaurálása mellett. Minthogy Schwarzenberg herceg sikerei az orosz katonai intervenció révén Magyarországon (majd ugyancsak cári nyomással a poroszok meghátrál- tatásában) azzal kecsegtettek, hogy a birodalom teljes központosításával, az oktrojált „alkotmány” lebegtetésével és az önkényuralmi kormányzás gyakorlásával megvalósulhat Habsburg vezetéssel a nagynémet egység; az udvar nem hajlott az államszerkezeti restaurációra. Esélye sem volt az adott időpontban annak, hogy a fiatal császár politikáját meghatározó erők visszatérjenek az 1848 előtti birodalmi szerkezethez, annál kevésbé, hiszen a centralizáltság hiányát, a struktúra „lazaságát” a forradalmi áttörés egyik legveszélyesebb előmozdítójának látták. Az emlékirat tehát célt tévesztett.8

Mellőzésükbe azonban az „ókonzervatívok” nem nyugodtak bele. Saját és köreikhez tartozó „szakférfiak” tollából további memorandumok, illetve röpira- tok törekedtek az udvart restaurációs elgondolásaikhoz közelíteni, de legalábbis ahhoz, hogy elgondolásaik tartalékot képezzenek arra az alkalomra, amikor bekövetkezik - s ebben biztosak voltak - a Habsburg-hatalom csalódása a Schwarzenberg által élesztett reményekben. Restaurációs terveikben többnyire

6 Madách Imre összes művei, kiad. Halász Gábor, Bp., 1942, II, 762.

7 Uo., 766.

8 Dessewffyék 1850 tavaszi emlékiratát közli: E. von Friedenfels, Joseph Bedeus von Scharberg, Wien, 1877,11, 434-441.

11