Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Guy Rosa: Victor Hugo: „Mi a száműzetés?”
ja igen kedvezőtlen volt, amiben nyilvánvalóan szerepet játszott a nagybácsi emléke keltette félelem is.3 Nem csoda, hogy Hugo 1852 januárjában még így ír: „Nem engem üldöznek, Uram, hanem a szabadságot, nem engem száműztek, hanem Franciaországot. [...] Nem szenvedek - figyelem az eseményeket és várok. Harcoltam, megtettem a kötelességemet; legyőztek, de boldog vagyok. Akinek nyugodt a lelkiismerete, az úgy él, mintha mindig derűs kék eget szemlélne.”4 S mintha az egyik belga napilap is Hugo szavait visszhangozná: „Franciaország most nem Párizsban van, hanem Brüsszelben, Victor Hugóval [...], akinek Isten és Franciaország a gondjaira bízta, hogy bosszút álljon egy nagy népen esett sérelemért.”5 Alig egy évvel később szinte semmi nem marad már ebből a reménnyel teli lelkesedésből. Csillogó fogadások, tósztok és beszédek kíséretében hagyta el Hugo Brüsszelt, amikor a belga kormány kérésére6 Jerseyn telepedett le, s már az ünnepélyes külsőségek is elmaradtak, amikor három évvel később onnan is tovább kellett mennie7 - a száműzetésben töltött évek egyre komorabbá váltak. Bár sohasem kellett szűkölködnie,8 szenvedéseivel a többi száműzött sorsában osztozott. Mindenekelőtt az elszigeteltség gyötörte őket, amely Hugo és az övéi számára különösen kínzó volt, hiszen hozzászoktak a 3 Ez a bizakodás nem tartott sokáig. Hugo már áprilisban ezt írja Adéle-nek: „Kezdek kételkedni abban, hogy számításaink beválnak, és nem szeretném áltatni magam. Akárhogy is, csak a Gondviselés dönthet a sorsunkról. Tíz év száműzetést kell vállalnom a Köztársaságért.” (1852. április 14.) Ekkoriban Hugo már egész családjával Jerseyre készül, és eladja párizsi bútorait. 4 Levél André van Hasseltnek, 1852. március 8. 5 A fenti sorokat Hugo idézi feleségének, Adéle-nek írott levelében (1852. március 8.), hogy „számításaink beválnak, és nem szeretném áltatni magam. Akárhogy is, csak a Gondviselés dönthet a sorsunkról. Tíz év száműzetést kell vállalnom a Köztársaságért.” (1852. április 14.) Ekkoriban Hugo már egész családjával Jerseyre készül, és eladja párizsi bútorait. 6 Tudjuk, hogy a belga kormány a francia diplomácia nyomására döntött így, a háttérben pedig A kis Napóleon 1852. júliusi megjelenése állt. De a francia hadsereg beavatkozásától és a megtorlástól való félelem miatt a belgák körében már áprilistól kezdve érezhetően csökkent a száműzöttek iránti szolidaritás. Hugo ezt írja levelében: ,A belgák egyre barátságtalanabbul fogadják a száműzötteket.” (Levél Adéle-nek, 1852. április 25.) Májusban már így fogalmaz: ,,A francia száműzötteket valósággal üldözik; engem eddig megkíméltek, nem igazán tudom, miért és hogyan.” (Levél A. Vacquerie-nek, 1852. május 8.). Hugo ekkor Brüsszel helyett Ixmdonban próbálja megvalósítani a nemzetközi forradalmi könyvkiadás tervét, ám a Moniteur universel des peuples ügyében eljáró Trouvé-Chavel hasonló fenntartásokba ütközik. 7 Guemeseyn hidegen, de nagy tisztelettel fogadták: a szigetlakok kalapot emelnek Hugo előtt; Angliában viszont gyűléseken tiltakoztak kiutasítása ellen 8 Hugónak tényleg nem kell nélkülöznie. 1851. december 25-én feleségének bejelenti, hogy francia évjáradékát átváltotta angol és belga értékpapírokra, hogy elkerülje az esetleges vagyonelkobzást, és így évi 8000 frankos jövedelemre számít. Bár egy darabig attól tartott, hogy ezt is elveszíti, végül mégis megtarthatja intézeti fizetését (ez évi 1000 frankot jelent). Legfontosabb pénzforrása azonban - a színház - megszűnik, és a többi bevétel is bizonytalanná válik. Ugyanakkor népes - és költekezésre hajlamos - családot kell eltartania, Hugo pedig régóta tudja, hogy egy író anyagi fiiggetlensége alapvetően meghatározza a művek minőségét. Nem véletlen, hogy a száműzetésből küldött egyik első levelében - már-már puritán szigorral - ezt írja féleségének: „...sztoikus nyugalommal és szegényen kell itt élni, és mindenkinek azt mondani: nincs szükségem pénzre [...] Akinek pénzre van szüksége, az kiszolgáltatja magát az üzletelőknek, és elveszett. Ez történt Dumas-val. Nekem csak egy ócska ágyam van, egy asztalom és két székem...” (1852. január 22). Párizsi bútorainak elárverezése egyszerre volt tüntetés, pénzszerzés és a vagyonelkobzás elleni védekezés. Ugyanakkor a fennmaradt dokumentumokból tudjuk, hogy a száműzöttek között sokan igen nehéz körülmények között éltek, hiszen nem gyakorolhatták mesterségüket. Hugo rendszeresen és nagylelkűen részt vesz minden olyan kezdeményezésben, amelyet az ő megsegítésükre szerveznek: Brüsszelben már 1853 februárjában gyűjtést („bazárt”) szerveznek, amellyel a jerseyi száműzötteken kívánnak segíteni, felhívást intéznek a Franciaországban maradt republikánusokhoz, hogy biztosítsák szolidaritásukról a száműzötteket (Actes el Paroles, II, 4, Appel aux concitoyens -14 juin 1854\ (Felhívás honfitársainkhoz - 1854. június 14.) = CEuvres completes. Politique, 467. A továbbiakban ebből a kiadásból idézünk), és Le Journal d’Adélé Hugo szerint (III, 310.) három hónap alatt 1300 frankot gyűjtenek össze. 1860 körül Hugo úgy dönt, hogy ezentúl elkéri és a száműzötteket segélyező pénztárnak juttatja a művei után kapott szerzői jogdíjat (pl. a dalok után, 1. A. Vacquerie-hez írott levelét, 1861. április 15.) Később a Guemeseyn élő szegény gyerekeket támogatja ezekből a bevételekből (így például annak a kötetnek a szerzői jogdíjából, amely a rajzaiból készült metszeteket adta közre, s amely a Castel kiadónál jelent meg, lásd 1862. október 5-i levelét).
