Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Szabad György: Mi a teendő vereség esetén?
példája ennek, hogy a tardi asszonyok beleszőtték hímzéseikbe a „Kossuth- bankók” 1848-ban Tyroler József rajzolta „magyaros” mintáit, s a gyászruhák tüntető viseletének eltiltása után - a megtorlás vértanúira is utalva - piros vo- nalkákkal „élénkített” feketében jártak. Szerte az országban, Erdélyben különösen, igen elterjedt az 1848-ban vert pénzérmékből készített karkötők és melltűk viselete. Ismert módon messzemenően korlátozták 1848-49 valóságos történéseinek, még inkább szellemének felidézését. Igyekeztek csírájában elfojtani minden vélt és valóságos szervezkedést, és büntetéssel sújtani minden magányos tiltakozót. Árgus szemek figyelték a nyilvánosság előtt szereplő értelmiségieket, behó- dolásra szorítva őket. A pesti „német színészekkel” ellentétben a Nemzeti Színház alkalmazottai a város újramegszállása után a felszólítások elől kitérve húzták-halasztották a hódolatnyilvánítást, azonban néhány hét múltán, 1848. augusztus 18-án, az ifjú császár születésnapján rákényszerültek. A sajtó jórészt elvesztette hírlapíróit, ezért a hasábokat mindenekelőtt a zömükben németből fordított, illetve kivonatolt rendeletek és közlemények áradatával töltötték tele a szerkesztőségek hivatalnokként buzgólkodó munkatársai. Ha politikai kommentárra, vélemény megfogalmazására egyáltalában sor került, úgy az egyfelől a hatalom „pacifikáló” tevékenységét méltatta, másfelől - és egyre inkább - 1848-49 „kártevéseit” ostorozta, így biztosítva, hogy a „jó szellemű” szerkesztőség hangját „odafent” méltányolják.3 4 5 A „túlélés” igenlésének politikai és erkölcsi tartalma, célja tekintetében az életkörülményektől és a tudatviszonyoktól függően nagyon is megoszlottak a vélemények, szoros kölcsönhatásban a - magatartást végső soron meghatározó - lelki alkattal. Célszerű talán a „túlélés” elvi és gyakorlati értelmezésének két, egymással szöges ellentétben álló, irodalmilag jól ismert, s így röviden jellemezhető példáját felidéznem az 1849-et követő első esztendőkből. Az egyik a maga korában a könnyed és sikeres toll- és köpönyegforgatás jelképévé emelkedett Kecskeméthy Aurél,4 aki a honvédsereg vezérének szerkesztői megbízását cserélte fel az önkényuralom hivatalos lapjának főmunkatársi szerepkörével, hogy azután sajtócenzorként, hamarosan pedig rendőrfelügyelőként érdemelje ki Bach belügyminiszter bennfentességet biztosító bizalmát. Vagyon és jövedelem híján - vallotta meg irányváltása idején naplójának cinikus őszinteséggel - „az ember gyenge, a gyomor erős”,5 de majd azt is leírta, hogy ámbár „nem elégíti ki ambícióit”, de „némileg kellemes öntudat és biztonságérzet” kialakítója a „tettleg uralkodó” rendfenntartó belügyi „testülethez” tartozni. 1851 -ben kiadott röpirata csak epizodisztikus jelentőséggel bírt, hiszen még helyeselte a hamarosan hivatalosan megtagadott oktrojált „alkotmányt”, és néhány szarkasztikus megjegyzéssel illette az önkényuralmi közigazgatást. Ugyanakkor megelőlegezte bizalmát a kormányzat távlati tervei iránt. 3 A szövegben említett művek és idézetek lelőhelyei: Mátray Gábor, Töredék jegyezmények Magyarország történetéből 1848-49-ben, sajtó alá rend. Fülep Katalin, Bp., 1989, 231, 228, 241-242, 254-255. 4 Kecskeméthy Aurél, Magyarország öszpontosítása Austriában, Pest, 1851. 5 Kecskeméthy Aurél naplója, 1851-1878, kiad. Rózsa Miklós, Bp., 1909, 3, 68-69, 82-83. 10
