Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Kaczmarczyk Adrienne: „Conquassatus, sed ferax” Liszt Ferenc a magyar szabadságharc leverése után

jövendöli. Eszerint Liszt - a történelmi eseményektől bizonyára nem függetlenül — 1850-re eltávolodott a fennálló politikai rend erőszakos megváltoztatásának gondolatától, mintegy Istenre bízva a társadalmi igazságszolgáltatás ügyét. Valójában nem a demokratizálódást, csak a radikalizmust utasította el, a diplomáciai erőfeszítéseket és a reformokat tartotta igazán célravezetőknek és az egyes társadalmi rétegek közti szolidaritást szorgalmazta. 1848 tavaszán maga is üdvözölte a polgári átalakulást vér nélkül végrehajtó, sikeres magyar forradalmat - ekkor komponálta a Hungaria-kantátát de a szabadságharcot, mint vérontást már nem tudta

helyeselni. Politikus-ideálja - egyúttal személyes barátja -,9 Széchenyi István volt, akinek reformpolitikája őszinte rokonszenvet váltott ki belőle attól fogva, hogy 1839-ben megismerkedtek egymással. Széchenyi halálakor, 1860-ban így jellemezte őt egyik magánlevelében: „Igen okos ember volt, csodálatosan tevékeny, gyakorlati zseni, aki tudatában volt korának és hazájának követelményeivel. Óriási szolgálatokat tett Magyarországnak, ahol joggal örvendett páratlan népszerűségnek egészen addig, amíg Kossuth a maga fecsegésével fölébe nem kerekedett, s az egész nemzetet tévútra nem vezette. [...] Ha következetesen és lojálisán követték volna Széchenyi példáját és módszerét, Magyarország ma bizonyosan erős és virágzó lenne.”10 11 Liszt saját „magyar programja” céljaiban és eszközeiben, mutatis mutandis, rímelt Széchenyiére: egyik öregkori tanítványa, August Göllerich találó megfogalmazása szerint Liszt „a magyar zene civilizátora” 11 lett. Négy és fél évtizedes (1840-1886) működésének 1840-47 közötti első szakasza az előadóművészet jegyében állt: külföldi koncertkörútjain népszerűsítette a magyar zenét és hangversenyei bevételét részben magyar zenei intézmények javára fordította, köztük a főváros első zenei tanintézete, a Nemzeti Zenede12 felállítására (1840) és későbbi támogatására. A második szakasz, amely 1848-tól kb. 1860-ig tartott, egybeesett Liszt weimari korszakával. Az előadóművészi pálya befejezése (1847) és a letelepedés a korábbinál elmélyültebb alkotómunkát tett lehetővé, ami az 1850- es évekre Liszt zeneszerzői kibontakozását/kiforrását eredményezte. Ekkor dolgozta ki az 1840-es években megkezdett vagy tervbe vett „magyar” kompozícióit is, és ekkor kezdett érdemben foglalkozni a verbunkos-alapú magyar nemzeti zene és a nyugat-európai műzene ötvözésének a lehetőségeivel. Ugyanerre a problémára keresett megoldást lényegében a század valamennyi magyar zeneszerzője - köztük még a Kossuth-szimfóniát komponáló Bartók Béla is (1903) -, de többségük némi hangsúlyeltolódással Liszthez képest. Míg az itthoniak egyfajta verbunkos alapú, „tisztán magyar” műzene megteremtésén fáradoztak, addig az européer Liszt azon volt, hogy a verbunkos stílust a nemzeti keretek közül kiemelje és bekapcsolja a nyugat-európai zene vérkeringésébe. Liszt, életkörülményeiből fakadó sajátos helyzete által, úgyszólván kényszerítve volt a

9 Egymás iránti kölcsönös rokonszenviikről tanúskodnak Széchenyi naplójának bejegyzései is.

10 Levél Agns Street-Klindworth-hoz 1860. július 25-én. La Mara, i. m., III, 126. Magyarul: Liszt Ferenc válogatott levelei (1824-1861), vál., törd., jegyz., Eckhardt Mária, Bp., Zeneműkiadó, 1989, 229.

11 „Zivilisator der ungarischen Musik” 1. A. Göllerich, Franz Liszt, Berlin, Marquardt, 1908, 80.

12 Más néven Magyar Nemzeti Conservatorium, lényegében a mai Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola elődje.

100