Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Tverdota György: Az emlékbeszéd, mint a kultikus és a kritikai beállítottság és nyelvhasználat közötti átmenet modellje
szónokokat is művelőik közé számíthatunk, mint Eötvös József, Kossuth Lajos vagy később Horváth János. Ez után az elnagyolt áttekintés után felsorolok néhányat az emlékbeszéd műfaji sajátosságai közül, amelyek fontosaknak tűnnek föl számomra. Mint neve is mutatja: „beszéd", első közönsége hallgatóság volt, azaz eredetileg szóbeli formában, egy alkalomhoz kötve hangzott el, s magán viseli az alkalomszerűség jegyeit. Ennek ellenére nyilván nem egy szóbeli beszéd utólagos írásba foglalásáról van szó, hanem egy leírt, megszerkesztett szöveg, vagy legalább is egy írásos vázlat, fogalmazvány szolgált az elhangzottak alapjául. Későbbi, nyomtatott formája többé-kevésbé hűen megőrzi az alakot, amelyre első megjelenése során tett szert. Az emlékbeszéd az esetek túlnyomó részében nem a születésnaphoz, hanem az elhalálozás dátumához kapcsolódik. Az összegzéshez, a leltárkészítéshez, a végső méltatáshoz természetesebben illeszkedik a pálya lezárulására visszatekintő beszéd, mint a kezdet időpontjának ünneplése. Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy az emlékbeszédet időbeli distancia választja el magától a halálesettől, s ebből alapvető topográfiai és jellegbeli eltérések adódnak a nyitott koporsónál vagy a frissen hantolt sírnál tartott gyászbeszéd és a másutt, például az Akadémián vagy a Kisfaludy Társaságban egy későbbi alkalommal tartott emlékbeszéd között. Vessük össze például Toldy Kis János fölött mondott nekrológját (1846. március 9.) és emlékbeszédét (1848. febr. 6.), s a formai különbségek nyomban szemünkbe ötlenek.2 Még tanulságosabb ebből a szempontból összehasonlítani Gyulai beszédét 1882. október 24-én Arany János ravatalánál, valamint emlékbeszédét, amely „fölolvastatott a Kisfaludy-Társaság 1883. október 28-án tartott közülésén. Ettől a szabálytól sok irányban, kisebb-nagyobb mértékben el lehet térni. Toldy említett gyászszónoklata az Akadémián hangzik el. Gyulai Kazinczy-em- lékbeszéde „egy nagy férfiú születésének századik évfordulóján" mondatik el. Pákh Albert-emlékbeszédére nem a kerek évfordulós alkalommal kerül sor, hanem akkor, amikor a Gyulaihoz oly közel álló szerkesztő „már majdnem négy év óta a sírban nyugszik."4 Ezek az elmozdulások azonban nem tűntetik el a döntő különbséget a nekrológhoz képest, amelyet Gyulai az Arany János-emlékbeszédhez hasonlóan szabályos Eötvös József emlékét idéző szónoklatában, az 1871. február 2-i gyászeset első halálévfordulóján, 1872. február 11-én képletszerű tisztasággal fogalmaz meg: „Egy éve múlt, hogy báró Eötvös József meghalt és ravatalát a gyászba borúit nemzet vette körül. S most, egy év múlva, midőn társaságunk nagy halottja emlékét megújítja, újra fájdalomba merülve, azt sirassuk-e, a mit halálával vesztettünk, vagy az enyhület nyugalmával emlékezve, arról elmélkedjünk, a mit nyert ez oly gazdag élettel a nemzet. A kit tiszteltünk, szerettünk, nem halhat meg reánk nézve egészen. A halál soha sem győzedelmeskedhetik a szellemen."5 Az idézetből az „emlékét megújítja" kifejezést, a műfaj egyik leggyakoribb kijegecesedett formuláját emelem ki először. Toldy az ezzel szinonim: „emlékét megeleveníti" kifejezéssel él hasonló rendszerességgel. A nekrológ a halálesetre történt közvetlen reakció, a nemrég még élő, tevékenykedő személy eltűnése fölötti megdöbbenés és fájdalom kifejezése. Az emlékbeszéd ezzel szemben az adott személy emlékét elhomályosító, érdemeit megfakító idő elleni küzdelem terméke, a múlóból a maradandó kiemelése. Mind a nekrológ, mind az emlékbeszéd egyfelől a halál által okozott veszteséget élteti át mély 88
