Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Tverdota György: Az emlékbeszéd, mint a kultikus és a kritikai beállítottság és nyelvhasználat közötti átmenet modellje
szomorúsággal, másfelől pedig az örökségben ránk hagyományozott érték számbavételét és a fölötte való örvendezést juttatja érvényre. Ámde míg a nekrológ a siratás, az érzelmi megrendülés uralma alatt áll, addig az emlékbeszédben a hagyaték értékén érzett megelégedés, a személytől való elválásba történt belenyugvás kerül előtérbe. Gyulai szavaira visszautalva: a „fájdalomba merült" „siratás" helyett a „nyereség" fölött az „enyhület nyugalmával" való „elmélkedés" modalitása jellemzi ezt a műfajt. A különbséget épp azért kell hangsúlyozni, mert az emlékbeszéd hangvételében, a benne érvényesülő retorikai szabályok tekintetében nagy számban, sűrűn és nagy hangsúllyal szerepelnek a nekrológok formai felépítését szabályozó tényezők. A Kecskeméti Gábor leírásában összefoglalt,6 s a József Attila sírbeszédeinek vizsgálata során általam (némileg módosított formában) alkalmazott kategóriákban (mint a megindító szándékkal előadott pályarajz, a laudá- ció, a lamentáció, a konzoláció) összefoglalható jelenségekkel lépten-nyomon találkoztam az emlékbeszédek olvasása során.7 A két rokon szónoki műfaj közötti azonosság és különbség dialektikájának számbavétele döntő fontosságú az emlékbeszéd tipológiája, s az emlékbeszéd és a kultusz közötti összefüggés feltárása szempontjából. Ezen a ponton különösen sok tanulsággal aknázható ki Gyulai Pál két írása. Az egyik az Eötvös emlékbeszédeiről írott szemléje, amelyre Dávidházi Péter hívta föl a figyelmemet, a másik pedig a Kossuth Deák halálakor című polemikus cikke. Az előbbiben Gyulai fellép „a hízelgés erkölcstelensége, a szertelen dicsőítés ízléstelensége ellen, melyek nem egy emlékbeszédben az értelmet és kedélyt egyaránt megbotránkoztatják." Az Éötvös-beszédekről szóló bírálatnak van egy passzusa, amelyet kissé hosszabban kell idéznem: „A legtöbb szónok egész erejéből arra törekszik, hogy rútul ledicsérje azt, ki felett beszél. Néha, mintha képmutató udvaroncokat vagy béres zsurnalisztákat hallanánk. Még jó, ha a szónok az elhunytat csak szerfölött nagyítja vagy olyan érdemeket tulajdonít neki, melyek nem voltak meg benne, de megesik az is, hogy oly szertelen érdemeket olvaszt össze, melyek együtt aligha lehetségesek. Ä kegyelet ünnepélyén, nem kegyeletlenséget tanusítanak-e az ily beszédek, melyek bizonyos tekintetben nevetségessé tesznek valamely kitűnő vagy jeles tudóst vagy írót? Nem gúny-e az Akadémiára, hogy a tudomány és irodalom képviselőinek némán kell végig hallgatniok oly beszédeket, melyek a tudományt meghamisítják s az irodalmi érzést sértik?"8 Az idézetben felállított norma joggal megkövetelhető élő ember teljesítményének méltatásától éppúgy, mint a halotti búcsúztatás alkalmának elmúltával, a halálesettől bizonyos időbeli távolságban elhangzott beszéd szónokától, a nekrológ azonban mentesül ettől a követelménytől, bizonyos területenkívüliséget élvez a kritika mindenütt jelenvaló hatalmához képest. A nyitott sírnál elhangzott egyoldalú dicséretek, túlzóan elismerő formulák ugyanakkor nem tarthatnak igényt tartós és általános elismertségre, létjogosultságuk az elhangzásuk alkalmára korlátozódik. Gyulai azért övezi elismeréssel Eötvös Józsefet, mint emlékbeszédek szerzőjét, mert a báró általában tartja magát ehhez a szabályhoz. Ám, hogy milyen nehéz ennek minden tekintetben eleget tenni, mutatja, hogy még az egyébként példamutatóan mértéktartó Eötvös is túlzásokba bocsátkozik, például Kazinczyról szólva, aki - úgymond - „soha meg nem feledkezett azon határokról, melyeket túllépni a legmerészebb nyelvújításnak sem szabad."9 Ilyen túlzás nekrológban megengedett, ám a higgadt mérlegelés próbáját nem állná ki, ezért az emlékbeszédben Gyulai szerint megrovást érdemel. 89
