Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

II. Ünnep és nyelv - Rákay Orsolya: A magyar nyelv ünnepe? A Marczibányi-jutalom első két kiosztása

egyszerű kliensi viszony.89 A mecénási megtiszteltetés azáltal, hogy kombinálja az anyagi és szimbolikus jeleket, egyfajta felszenteléssel, szentesítéssel ér fel.90 („Legyen egy borostyán ág v. babér koszorú, egy ezüst liliom v. emlékpénz a jeles érdemnek kitett jutalom: csak köz tisztelet, s nyilvánvaló külömböz- tetés jegye légyen", olvashatjuk a Tudományos Gyűjtemény 1818/1. kötetben, ahol megjelent az 1820-ban elbírált három jutalom tétel; majd az ismertetés írója némiképp meglepően hozzáteszi, hogy „illy győződésből tett ki jutalmúl halhatatlan érdemű Marcipány István" 400 forintot91, ami azért mégsem „csak" egy babérkoszorú.) A résztvevők, jutalmazottak áldozó papok lehetnek ugyan, de ahogy Pethe Ferenc is fogalmaz: „ezen elfelejthetetlen Napnak, Hazánk, 's Nemzetünk egyik legtündöklőbb Nestora rendeltetett felszentelő Papjává."92

A szentesítés Vialánál egy új társadalmi szerep legitimálását jelenti (amit akár a Foucault-i értelemben vett szerzői funkció megjelenésének is tarthatunk). A „törvényesített", immár nem magánkézben lévő akadémiai társaságok és maga az Akadémia, valamint a nagy, állami miniszter-mecénások tették lehetővé az „első irodalmi mező" kialakulását. Ez átrendezte az „író emberek" addigi rendjét, máshová helyezte a határt profi és amatőr között és megváltoztatta ezeknek az életmódoknak a stratégiáit és elismertségét. A hivatalos (irodalmi) intézmények kialakulásával, amelyeknek már lehetőségük volt a nyelv és a poétikai rendszer kodifikálására is, fokozatosan az írók váltak a norma meghatározóivá, mestereivé. Ebben a mozgásban alakult ki egy különös, kanonikus karriertípus, melyben a terjeszkedés motorjává és magának a karriernek a mintájává a cursus honorum - az intézményes elismerés köre - lett. Az intézmények egy olyan kört iktattak a szerzők és a közönség köré, amely fokozatosan csökkentette, esetleg teljesen le is építette az utóbbiak reális, hatékony beleszólási jogát az írók megítélésében. 93

Ez az autonómia azonban éppen állami elismertségének, hangsúlyozott legitimitásának köszönhetően viszonylagos, ambivalens. Azzal, hogy e kialakulóban lévő rendszer autonómiára tesz szert elemei meghatározásában, ám ugyanakkor - és éppen e jellemzője által - környezetével szembeni érzékenységét is megpróbálja fokozni, „befelé" csukva, de „kifelé" bekapcsolódva a társadalomba, kérdésessé is teszi önállóságát.94 Ez a „konstitutív ambiguitás", ahogy Viala nevezi, már az első irodalmi „mezőnek" alapvető elemévé válik. Az írói (vagy bármely intézményes) szerep szentesítése a kezdet kezdetén elbizonytalanodik, mintha természetéből következően nem tudna igazán meggyőzően mindkét irányban egyidejűleg működni, s konklúziója szerint van is ajándék meg nincs is: „consécration confisquée".95 Azzal, hogy a pénzbeli magánalapítványt ténylegesen megtevő Marczibányi szerepe az ünnepléseken eltörpül a fejedelmi megtiszteltetés mellett, melyben az egyébként „hiú betsű" ajándék értékét a szándék és a tárgy mellett leginkább ,,a' Jutalom-osztó határozza meg"96, s bár a dicső hazafiak csillagok a nemzetiség egén, de az éltető nap mégiscsak az uralkodó, az alapítvány pozíciója inkább a királyi/állami mecenatúra intézményéhez kezd hasonlítani. Ugyanakkor, mivel nálunk folyamatosan hangsúlyozzák a kultúra kultikus vonásait, s az áldozat a Magyarok Istenének szól, a hasonlóság nem tökéletes. Az irodalom nem annyira társadalmi gyakorlatként, magasabb rangú életformaként, karrierként vívta ki előkelő pozícióját (bár erre is történtek kísérletek), mint inkább szent, nemzeti kulturális értékként,97 s a legitimáció szótárának ez az eltérése valószínűleg nagyon jelentősen befolyásolhatta a magyar irodalomtörténet „alapvető kultikusságát", ahogy idézett tanulmányában Margócsy István fogalmazott.

82