Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

I. Az irodalom ünneplése - E. Csorba Csilla: A költészet apoteózisa

A költők apoteózisa

Thomas Carlyle A hős mint költő című esszéjében a 19. századi állapotokat ekként rögzíti: „Az istenség és a Próféta kora elmúlt. Hősünket immár a költőnek kevésbé nagyszabású, de egyúttal kevésbé vitatható alakjában kell látnunk, az ő alakja múlhatatlan".7 A KÖLTŐ Istent pótló vátesz, próféta szerepében a romantika korától vált általánosan elfogadottá. A költőnek pszeudo- szakrális történésekben, helyzetekben való megjelenése, alakjának transzcendentális erők társaságában való szerepeltetése teremti meg a földi és az égi világ közötti összeköttetést, személye az isteni akarat, az IGE kinyilvánítójává, emberfeletti képességek hordozójává válik. Wemer Hofmann Th. Carlyle 1840- ben tartott, a „Hősök és hőstisztelet" című előadására hivatkozva megállapítja, hogy az angol történész a „hajdankori emberiség túlélőjének nevezi a költőt, abból az időből, amikor még köztisztelet tárgya volt a világteremtés költői oldala. Ma már egyedül ő tud a dolgok „költői lényegéről", ő énekli meg azt, amiben egykor minden ember hitt."8 Ezt, az emberiség - vagy kisebb közösség vágyait, hitét, akaratát megfogalmazó művészi képességet, a zseni útmutatását a kortársak az - isteni - jelzővel, megváltónak kijáró tisztelettel jutalmazták. A vallás és az irodalom, az esztétika és a vallás szókincsének 19. század közepi hasonlóságáról, pontosabban a vallásból átvett kifejezések irodalmi művekre, személyekre való alkalmazásáról Dávidházi Péter a magyar irodalmi kultuszkutatás alapművének tekinthető munkájában számos példát felsorakoztatva szólt.9

A 19. századi magyar irodalomnak a kortársak s az utókor által kiválasztott, a politika és a történelmi események által determinált három nagy alakja: Kazinczy, Petőfi és Jókai. A kiválasztottság Arany János Széchenyire vonatkoztatott értelmezésében a hősnek szól:

„Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl,

Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé finomul,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,

Amint időben, térben távozik,

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Óhajt, remél, hisz és imádkozik."10

Az elmúlt évek romantika és historizmus kutatásai a „hős alakváltozásairól", a művészi siker és laudáció történetéről, a művészek ünnepléséről, pazar temetéséről számos alaptanulmányt, kiállítást eredményeztek, amelyek közül feltétlenül említésre méltó az Aranyérmek és ezüstkoszorúk című Magyar Nemzeti Galéria-beli tárlat és tanulmánykötet, valamint az előző kultusztörté- neti konferenciákon Kerényi Ferenc, Fábri Anna, Keserű Katalin, Margócsy István előadásai, elsősorban Kazinczy kultuszáról.11 Praznovszky Mihály külön kötetet szentelt a magyar irodalom kultikus szokásrendje elemzésének, s e művében nem egy esetben az apoteózis megjelenési formáira is kitér.12 A művész, a költő dicsőítésében, „istenné válásában" az alkalmi költemények, retorikai közhelyek, ünnepi díszbeszédek mellett nagy szerep jut a sokszorosított képzőművészeti alkotásoknak, emléklapoknak, valamint a többnyire színpadi bemutatásokat kísérő élőképeknek.

37