Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

VI. Ünnepi alkalmak - alkalmi ünnepek - Kovács Ida: Vendégkönyvek faggatása. Irodalmi vitorlázások, avagy írószalon Balatonfüreden

sérletét a camera obscura pattintásának.

Ezeket nézve, most az a gyanúm merült fel, hogy ön is érzi eddigi működésének hiányos voltát, és próbálkozik a lélekábrá- zolás újabb útjaival. Erre enged következtetni, hogy képein (felvételein) alig látszik valami. Ez helyes Helfgott úr!"10 Örkény István hasonló véleményen van. „A fényképezés nemcsak abból áll, hogy szuszogva leguggolunk, és utána megnyomjuk a kioldót. Tudom, hogy ez Téged meglep, de művészi beállítás, távlati hatás, a kép egyensúlya is számottevő tényező. Továbbá nem szokás fekvő alakot úgy fényképezni, hogy a lába beleér az objektívbe.

Mindezt nem tudhatod, mert Isten nem adott hozzá tehetséget, de én mindig figyelmeztetni foglak a hibákra."11 Illyés Gyula már nem ennyire kegyetlen a fotók vonatkozásában: „Kedves Gábor, Köszönjük szépen a jókívánságokat, s a - kivételesen - emberszabású arcmásokat. Hanyatló királyságunk szívfájdító emlékeit:

Mert e látleletek tanúsága szerint is évről évre nagyobb a rombolás, sajnos híveink arculatán is. 1960. XII. 22. Illyés Gyula".12

A kisméretű fekete-fehér fotók, amelyek tekinthetők a vendégkönyvek egyfajta illusztrációinak, az évek folyamán gondosan szerkesztett albumokba kerültek. Immáron 23 zsúfolt fotóalbum őrzi jeles napok emlékeit az utókor, nem utolsósorban az irodalomtörténet számára. A fotóalbumok a Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti tárában, a vendégkönyvek pedig Kézirattárában találhatóak. Az első vendégkönyvi bejegyzés 1945-ből, a fotóalbumban az első kép 1946-ból való. Az utolsó vendég bejegyzések 1981 nyaráról, a fotóalbum utolsó képei pedig 1972-ből származnak.

A híres emberek és civilek kézírásaival, rajzaival telt vendégkönyvek, amelyek híven dokumentálják negyven év immáron kultikussá érett eseményeit, megrendezett és spontán programjait, tartalmukat tekintve is igen sokfélék. Talán ez az oka annak, hogy deklarált műfajuk megnevezése: „vendégkönyv" elgondolkodásra késztet. Vendégkönyvet ma leggyakrabban kiállításokon látunk, s tudjuk, hogy a kiállítás-rendező, pontosabban a kiállító intézmény formálisan minden látogató véleményére kíváncsi. Emlékkönyvbe azonban barátaink kérésére, másképpen, személyesebben, szebben írunk, átéljük, hogy kiválasztottak vagyunk, ügyelünk szavainkra, s átfut agyunkon: írásunkat vélhetően megőrzik majd. Egy ízben Lipták Gábor egy vele felvett magnóbeszélgetésben kijavítja az interjút készítő Kabdebó Lórántot, aki nyelvbotlásból emlékkönyveknek titulálja a híres-neves vendégkönyveket. Pedig a legszebb beírások, - amelyekből Lipták a Nyitott kapu című, s a Vendégkönyvek vallatása alcímet viselő, fentebb már idézett kötetében többet is publikál, - kivétel nélkül személyesek. Van közöttük alkalmi bökvers, („Hű baráti tábor / HAPTAK! / ÉLJEN-ÉRTÜNK! - GÁBOR / LIPTÁK! Ünnepi Óda, 1972. VI. 30-31. írta Illyés Gyula Lipták 60. születésnapjára") van műfordítás kézirat (Szabó Lőrinc HoraPilinszky János Liptákék kertjében, 1964.

279