Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

IV. Ünnepi hagyományok születése - Ferenczi László: A költők hercege és a Caréme Alapítvány

válogatott verseit. 1972-ben Párizsban Paul Verlaine és Paul Fort utódjaként a költők hercegévé választották.

És mégis, első belgiumi látogatásaim során kiderült, hogy Caréme-t szinte senki sem tartja költőnek. Ki beszélt akkoriban Verlaine-ről és Fort-ról? Csupán azok, akik mérhetetlenül elmaradtak a divattól. Történeteket mondtak Caréme- ről, az egykori tanítóról, aki a játszótereken csokoládéval kínálja a gyerekeket, majd a meghatott szülőkkel megvásároltatja versesköteteit. Caréme gyermekverseivel árucikké változtatja a költészetet, mondogatták. Azt ugyan elismerték róla, hogy ő talán az egyetlen belga író, aki háta mögött sem szidja egyetlen kollégáját sem, de ezt is ellene fordították, „a jó kereskedő ösztöne működik benne".

Személyesen két évvel halála előtt ismertem meg, 1976. januárjában, az egyik közös barátunknál, vacsorán. Az első kézfogással barátság született: eltűnt a kettőnk közti negyven év korkülönbség, meg az a különbség is, hogy neki, a költők hercegének negyven könyve jelent meg, nekem mindössze kettő. Egy héttel később nála ebédeltem. Meglepett könyvtára. Addigra láttam már Párizsban és Brüsszelben néhány csodálatos magánkönyvtárat, tíz-tizenötezer kötettel, de bennük külföldi (azaz nem frankofón) szerző művét csupán elvétve, inkább csak tévedésből találtam.

Caréme könyvtára budapesti könyvtár volt, a hazai irodalom mellett a világirodaimat is reprezentálta. Akkor döbbentem rá (1976. januárjában!), hogy milyen óriási és szerteágazó a gyakran mellékesnek bélyegzett francia fordításirodalom! Caréme könyvtárában magyar művek is voltak, költői és prózai antológiák még a húszas évekből, majd Mécs László, Ady, József Attila, Illyés

Maurice Caréme sírja, Wavre

225