Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Ferenczi László: A költők hercege és a Caréme Alapítvány
Gyula kötetei. És Gara László nevezetes antológiája is. Husz-huszonöt könyv. Ebéd közben hozta a postás a bengáliai költők antológiáját. Lassan megértettem, hogy miért nem tartják Caréme-t költőnek. Mert csak költő volt! Noha szinte gyermekként két folyóiratot is szerkesztett, és 1929-ben - a máig megjelenő -Journal des Poétes kilenc alapítójának egyike volt, semmiféle szerepet sem játszott az irodalmi vagy a politikai életben. Semmiféle értelemben sem volt „poéte engagé", mint kortársainak egy része. Nem volt rettegett kritikus vagy rettegett szerkesztő sem, ami századunkban gyakorta a költői hírnév feltétele. És nem voltak legendás esztétikai vagy nyelvfilozófiai nézetei sem, nem volt magas rangú állami funkcionárius, sőt nőügyeiről sem lehetett beszélni. De ugyanakkor gyanús volt: mert ő, az egykori nagyon szegény gyerek, majd tanító 1942-től - ha nagyon szerényen is - versei jövedelméből élt, ő volt az első költő Belgiumban, akinek évtizedeken keresztül nem volt rendes polgári foglalkozása. (Az első regényíró, aki művei jövedelméből élt, Simenon volt!) Nem sokkal azelőtt, hogy megismerkedtünk, 1975-ben Caréme létrehozta a róla elnevezett Alapítványt. Kettős célja volt. Először: meg akarta akadályozni, hogy kéziratai, könyvei, festményei, bútorai szétszóródjanak, másodszor: el szerette volna kerülni, hogy írásai (ha egyáltalán megjelennek) romlott szöveggel kerüljenek nyilvánosságra. Tapasztalnia kellett, hogy egy íróról halála után senki sem beszél; láthatta, hogy évtizedekig még Verhaeren hagyatékával sem igen törődtek! Jogos volt Caréme félelme illetve óvatossága: az Archives elvileg ugyan létezett már, de még nem működött. De félelme egy már létező Arhives-től is indokolt lett volna, munkatársai ugyanis tagadják, hogy 1920 és 1980 között néhány avantgarde csoportosulást nem számítva létezett volna autentikus belga irodalom. A Caréme nemzedéknek ma már egyetlen tagja sem él. Az Archives szükség esetén megőrzi a hagyatékokat, de feldolgozásukra nem vállalkozik. A nemzedék két tagját ismertem még személyesen, Robert Goffint és Edmond Vander- camment. (Az előbbi vezetett be Belgiumba.) Haláluk óta csupán elvétve beszélnek róluk, könyvük nem jelent meg, noha Gof- fin nevét egy irodalmi díj őrzi. Caréme-nak postumus csaknem két tucat könyve jelent meg, a fordításokat nem számítva. Csak az elmúlt két évben örményül, észtül, bolgárul, németül, oroszul és olaszul adták ki könyveit. Képesítését tekintve tanítónő, Burny 1942-től Caréme titkárnője. 1975-ben az Alapítvány alelnöke, majd Caréme halálától, 1978-tól elnöke. Burny gigászi munkát végzett. Összegyűjtötte a költő levelezését, na- Maurice Caréme Emlékmúzeum papokban és folyóiratokban megjelent épülete, Jeannine Burny felvétele. verseit valamint a Careme-re vonatkozó (A Maurice Caréme Alapítvány kritikákat. Tapasztalatból tudom, hogy /Brüsszel/ engedélyével.) rendszere kifogástalanul működik, má226
