Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

IV. Ünnepi hagyományok születése - Hász-Fehér Katalin: A keszthelyi Helikon-ünnepség a XIX. század elején

ban éri el alakulásának a bourdieu-i mezőfogalommal is többé-kevésbé leírható szakaszát. Az irodalmi élet résztvevőit egyre inkább az elkülönülés módozatai és egy autonóm irodalom belső megszervezésének kérdései foglalkoztatják, miközben a Parnasszus fogalmát is igyekeznek a rá tapadó hamis jelentéselemektől megtisztogatni. Szemléletes példája ennek Gabriel Guéret 1667-es műve, a Le Parnasse réforme, melynek „régieket és újakat" szembeállító történetét Bourdieu elmélete nyomán Alain Viala az „első irodalmi mező" fogalma alatt tárgyalja. Guéret álomként leírt víziójában a Parnasszusról hatalmas csatazaj hallatszik, s a hegy lábánál alvó, majd a zűrzavarra felriadó szerzőnek az egyik lefelé tartó költő elmondja, hogy „minden megváltozott a Szépirodalom Köztársaságában". A vita az antik szerzők tiltakozásából eredt a hűtlen fordítók ellen, de a felfordulás közepette a korabeli irodalom összes kérdése felvetődik a stílustól kezdve az írói egzisztenciáig és az amatörizmusig. Apolló rendelettel igyekszik segíteni a helyzeten, száműzi a költői tartomány jogtalan lakóit (Scarront és a burleszket, a régiek zagyva stílusát, a versfaragó márkikat, ügyvédeket, deklamálókat, pedánsokat). Értékel és tisztogat, kizár és felavat, éppen úgy, ahogyan Guéret a gáláns ízlést védelmező jótékony kritikusi szerepkört elképzeli. Elbeszélését ugyanakkor bevallottan a kifinomult ízlésű nemességnek szánja, amelyet a bezáruló költői tartomány szövetségesének szándékozik átnevelni és kiművelni.

A La Guerre des Autheurs anciens et modernes című, 1671-es művében Guéret folytatja igyekezetét a szépirodalmi mező körülhatárolására. E második könyv középpontjában a szépirodalomnak a tudományokról, a filozófiáról és a teológiáról való leválasztása áll, miközben a Parnasszus két csúcsa közül az egyik apró dombocskára zsugorodik: a teológusok a költői magasságok lábánál ülnek ezen az alacsony kis halmon, megtagadva a közösséget a profánnak nevezett szépírókkal. Apolló, aki Raffaello freskóján a költők megkoszorúzott fejedelmeként maga is zenélő művész, Guéret-nél az abszolút esztétikai érték isteni felvigyázójaként jelenik meg. A második könyvben már nem is maga ítélkezik, mint a Megreformált Parnasszusban, hanem három tagú ítélőszéket alapít a legérdemesebb költőkből, a deizmus elveinek megfelelően kivonulva azután saját termeteit világából.12

E nagyon vázlatos történeti áttekintés összefoglalásaként: a 17-18. századra hagyományozódó európai motívumkörben a Parnasszusnak és a Helikonnak a következő alapjelentései alakulnak ki: 1) jelölik velük a költészetet, a költői ihletet és a versszerzés műveletét általában; 2) a mesterségbeli tudás értelmében gyakran nevezik így az irodalmi műveltség megszerzését elősegítő poétikakönyveket, példatárakat, és szabálygyűjteményeket; 3) ilyen címeket adnak a legrangosabb, legértékesebb művek gyűjteményének, és ilyen megnevezéssel emlegetik a költők baráti vagy szakmai társaságait; 4) a 17. századtól kezdődően a költészet bezáródó, elkülönülő és belsőleg megszerveződő tartományának (az irodalmi rendszernek) a szinonimájává válnak. A két helyszín jelentése határozottan sehol sem különül el egymástól, ugyanakkor nem is olvad össze: topográfiájuk ókori hagyományainak következtében a Parnasszushoz egyes interpretációkban közelebb áll a „hivatásos" költészet platonista hatásoktól sem mentes elkülönülő ideálvilága, míg a Helikon - a Múzsák (női) társaságának, részletezhető tájelemeinek, Hésziodosz foglalkozásokat egyesítő elhivatásmítoszának köszönhetően - később is az „evilági", társasági és közösségi költészet terén maradt otthonosabb megnevezés.

176