Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, identitás, legitimáció
azonban nem valamiféle abszolút szükségszerűség determinálja. Ahogy Berger és Luckmann rámutat, a választás „véletlenek találkozásából is származhat"88. Ennek ellenére két determináns feltétlen kiemelésre érdemes. Az egyik a társadalmi helyzet, az ebből következő érdekek, a másik pedig az elsajátított tudásanyag. E kettő együttes hatása miatt mondható, hogy „nem egyszerűen érdekek állnak egymással szemben, hanem világképek harcolnak világképekkel"89, kultuszok kultuszokkal. A fentiek összefüggésében érdemes még néhány vonással árnyalni a kultuszról eddig mondottakat. Az egyik a kultusz identifikációs és legitimációs szerepével függ össze, pontosabban azzal a sajátosságával, hogy egyfelől nagyon világossá és markánssá teszi az értelmi világok határait, vagyis elismeri részlegességét, másfelől - különösen az intézményülés időszakától kezdve - a közös értelmi világ egésze képviselőjének nyilvánítja magát. Az alkotók és kultuszaik közti választás így morális kérdésként jelenik meg. Amikor azt mondja, hogy válasszunk a népnemzeti iskola normái és Ady között, vagy Ady és Kassák90 között, akkor az azt jelenti, hogy az igaz, örökérvényű és a hamis, időleges között kell választani. A kérdést azért teheti fel így, mert - ahogy a retorikai nyelv kapcsán is láttuk - részben az igaz melletti eleve adott elkötelezettségre hivatkozik, részben az egyéni érdekekről - ideértve az egyéni jelentésadás igényét és az ízlést is - való lemondásra. A választás e többletét jól mutatja, hogy a kultusz hősei egyszer isteni, másszor diabolikus figuraként jelenhetnek meg. E választási helyzet kiéleződése különösen az intézményesülés időszakától jellemző, vagyis akkortól, amikor már nemcsak szentélyek állnak a kultusz szolgálatába, hanem hivatalok, vagyis mikor a papok mellett megjelennek a hivatalnokok. Minden kommentár nélkül is beszédes talán a Kisfaludy Társaság vezető tagjainak sora: az alapítótagok között találjuk Bajza Józsefet, Czuczor Gergelyt, Jósika Miklóst, Kölcsey Ferencet, Toldy Ferencet, Vörösmarty Mihályt, 1860-tól Eötvös, Arany, Greguss Ágost igazgatása alatt működik, 1879-től Gyulai Pál az elnök, aztán 1900-től Beöthy Zsolt, s végül Berzeviczy Albert. A társaság története hasonló ahhoz, ahogy Max Weber leírja a karizmatikus uralom bürokratikussá, a „kegyelmi ajándék" hétköznapi „hivatássá" válását. De talán minden intézményesített irodalmi kultuszra igaz, hogy a kultikusan tisztelt karizmatikus hőst és az elhivatottak körét idővel felváltják azok a hivatalnokok, akiknek anyagi, hatalmi érdekei a közösség és a kultusz intézményének további fennmaradásához, az uralom mindennapivá válásához kötődik. „A tanítványok és a követők többsége (hosszú távon) anyagilag is a „hivatásából" akar megélni, és kénytelen is ezt tenni, mert különben eltűnik a színről."91 Nemcsak azoknál a kultuszoknál van így, ahol az irodalmi kultusz központi alakja egyben nemzeti hős is. Itt persze nagyobb a lehetősége annak, hogy a kultusz papjainak hatalma messzemenően beolvadjon az uralom mindennapi formáiba és a karizma már nem lesz más, mint „eszköz a meglévő vagy megszerzett rendelkezési hatalom legitimálására"92. A hivatalnoki réteg kialakulása figyelhető meg olyan ezoterikusnak tekinthető kultuszoknál is, mint Joyce-é. Takács Ferenc az első kultuszkonferencián részletesen beszélt a Joyce-iparról és hivatalnokairól.93 E mindennapi hivatalnoki hatalom elrejtése hozza mozgásba aztán az ideológia gépezetét. S ekkor már például Joyce olvasása a beavatottságra jogosító erény. A másik kiegészítés ahhoz a megállapításhoz kapcsolódik, hogy a kultusz szerkezete a szimbolikus hatalom94 logikája szerint épül fel. Vagyis tudókra és nem-tudókra, beavatottakra és laikusokra osztja világot. Persze nem e felosztásból önmagából következik a hatalmi jelleg, hanem megint abból a vonásából, 164
