Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Dávidházi Péter: Irodalomtörténet és ünnepi beszéd
szén a közelmúltig rendkívül gyakori volt a magyar irodalomtörténetírásban, s máig föl-fölbukkan. S Beöthynél derült ki végképp, hogy az irodalom rövid története mint (szintén Toldytól öröklött, de erősen tovább redukált) műfaj mennyire alkalmas egy fennálló hatalmi berendezkedés (vagy máskor a hatalmi igény) genealógiai legitimálására. Ez a műfaj ugyanis eleve fölmenti a narrátort a legitimáció szempontjából mellékes vagy zavaró, netán annak ellentmondó részletek figyelembe vétele alól. Alighanem ezért szaporodik el a XIX. század végétől ez a műfaj, s használják oly szívesen az irodalom ideológusai, sőt a kultúrpolitika irányítói, tudományos színezetet igyekezvén adni hatalmuk legitimálásának, amikor kiemelik és szónoki hevülettel bizonygatják „irodalmunk" „haladó hagyományát", vagyis lényegi „fővonalát", amely (csodák csodájára) mindig az adott hatalmi berendezkedés hangoztatott értékeinek megfelelő (s persze: erőszakolt értelmezéssel megfeleltetett) néhány életmű összekötésével vezet bársonyszőnyeget saját trónusáig. Ezek a vázlatszerű áttekintések a XX. században is többnyire ünnepi alkalomra íródtak, évfordulók, lehetőleg centenáriumok rituáléjába illeszkedtek bele, s ezért ideológiai hatásukon túl ünnepélyes retorikájukkal is mély nyomokat hagytak a magyar irodalomtörténet-íráson, melynek nyelve egészen a közelmúltig feltűnően gyakran volt ünnepélyes, archaizáló és szertartásos. így volt ez még a fojtó légkörű 1950-es években, sőt a Kádár-korszakban is, s bizony a kultúrpolitikus díszbeszédében fölvázolt irodalmi genealógiát utólag nemegyszer igazolták részletes kutatásaikkal jobb sorsra érdemes tudósok. A legfiatalabb irodalomtörténész-nemzedék mindezt már a gondolkodás gúzsbakötésének érzi, szabadulni akar belőle, az egységesítő grand récit-től részben ezért fordul a részletek sokfélesége felé, a megoldás helyett a probléma érdekli, s kedvenc témáiról közvetlenebb, esetenként játékosabb stílusban ír, az elmúlt évtizedek kongó pátoszához képest üdítő tiszteletlenséggel. JEGYZETEK 1 Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis-tükre. Hatodik, bővített kiadás. Budapest 1920. 15-22, 241-245. 2 Ricoeur, Paul: Temps et récit. 3. Le temps raconté, Paris 1985. 339,347,443-448,462-466,488. 3 Beöthy Zsolt: Elnöki megnyitó beszéd. Kisf.TÉ 1906. XL. 118. 4 Vö. Lőw Immánuel: Beöthy Zsolt. Emlékbeszéd 1922 VI elsején. Szeged 1922. 10-11. 5 E mítoszértelmezésről Id Malinowski, Bronislaw: Myth in Primitive Psychology. London 1926. 23. 6 Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadíásban. Harmadik, javított kiadás. I—II. Pest 1873.1. 2. 7 Reimmann, Johann Jacob: Versuch einer Einleitung In die historiam literariam Insgemein und derer Teutschen insonderheit.. Halle 1708.1. 435. 8 Cf Rosenberg, Rainer: Zehn Kapitel zur Geschichte der Germanistik. Berlin 1981. 22-40. 9 A'Haramják, Dráma öt felvonásban. írta Schiller Friderik. Magyarra átvivé Schedel Ferencz Jósef. Pest 1823. 215. 141
