Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Szabó G. Zoltán: „Névben él csak". Ünnep a Hymnus keletkezésének századik évfordulóján
Szabó G. Zoltán „NÉVBEN ÉL CSAK" ÜNNEP A HYMNUS KELETKEZÉSÉNEK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁN Amikor Kölcsey halála után az emlékbeszédek, megemlékezések, elégikus vagy tisztelgő emlékversek megjelentek, ezekben a meglehetős számú művekben, melyek a kultuszképződés kezdetét jelentik, még vagy a költőt, vagy a politikust, a hazafit, esetleg a gondolkodót siratták. Ekkor, tehát 1840 és 1848 között jelent meg a relatíve teljes életmű is, s még ebben az időszakban, vagyis 1844-ben került sor a nemzeti himnusz szövegválasztására és a megzenésítés pályadíjának kitűzésére. Az eredmény ismert. Valamelyest a következmény is, a majd a századfordulóig tartó, állandó, többé-kevésbé szívós törekvés az értékes nemzeti jelkép megerősítésére, hivatalos elfogadtatására. Ez - mint tudjuk - sikerrel zárult, olyannyira, hogy Kölcsey neve szinte kizárólag a Hymnushoz kötődött, s valamikor ebben az időszakban vált az epitheton megnevezéssé, ő lett szinte máig, szinte kizárólagosan a Hymnus költője. Az életmű egyéb részeit a jótékonynak aligha nevezhető homály kezdte borítani. Ennek első jele elég korán, dokumentálhatóan már 1864-ben észlelhető lehetett, legalábbis Greguss Ágost a költő szobrának leleplezésekor mondott beszédében úgy nyilatkozott, hogy „Fájdalom, Kölcsey munkái ama könyvekből valók, melyeket mindenki dicsér, de kevesen olvasnak."1 Ez a folyamat századunkban tovább tartott, s 1938-ban, Kölcsey halálának centenáriumán, Illyés a Magyarok című naplójegy- zetében, melyet a Nyugat közölt folytatásokban, már pontosan meghatározta e különös sajátosságot: „Ă nagy művek néha, ahelyett hogy felemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk; jobban számon tartanánk egyéb érdemét. Ez a vers, azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki. De a ragyogás, a hír sokat elfedett - mert szinte vakított - magának a versnek értékéből is."2 A poetikus megfogalmazás valóban pontos, s ezt elég jól igazolják a korábbi centenáriumra, magának a műnek, a Hymnus születésének századik évfordulójára rendezett országos ünnepség tanulságai. Nem volt szerencsés időpont 1923. jan. 22., amikor a Hymnus keletkezésének centenáriumát kellett volna ünnepelni. Trianon sokkja után érzékenyebb volt ugyan az ország a nemzeti jelképek, a történelmi jelentőségű események tekintetében, de a proletárdiktatúra politikai, ideológiai haA Hymnus kézirata. Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára 142